Kórházas sztori, csak annak, aki kíváncsi rá :)

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

 

Avval fejeztem be az előző blogbejegyzést, hogy persze, én lettem beteg…
…akkor még nem tudtam, hogy mennyire.
Pár napig csak fájdogált a pisilés, meg később a hasam, nem tudtam elmenni orvoshoz, mert az egyik napon kaszkadőr-bemutatón kellett lennem, persze kihagyhattam volna, de szerettem volna bebizonyítani Gábornak, hogy az öt gyerkőc ellenére lehet rám számítani, meg egyébként sem vagyok orvoshoz rohangálós típus, gondoltam most is elég lesz a forró vízben ücsörgés – ez már többször bevált. Este azért elmentem az ügyeletre, ahol tekintve, hogy lázam nem volt, kaptam egy algopyrin injekciót, és hazaküldtek avval, hogy majd menjek el orvoshoz.
Másnap időm talán lett volna, de rendelés nem volt a közelben, csak abban a kórházban, amiről sok jót nem hallottam, így elhalasztottam keddig, hiszen lázam változatlanul nem volt, úgysem vettek volna komolyan, csak ránézésre felírnak valamit, valószínűleg antibiotikumot, ettől az elintézési módtól meg alapból rosszul vagyok, ha nincs nagy bajom, ki sem váltom. Másik lehetőség, hogy kicsit komolyabban akarják megvizsgálni, hogy mi is lehet a bajom oka, elküldik a pisimet tenyésztésre, annak az eredménye 1 hét múlva meg is jön (ha meg jön egyáltalán, mert a legnagyobbéra 3 hete várunk, még szerencse, hogy semmi baja), addigra vagy meggyógyulok, vagy…ugyanaz történik, ami történt: pénteken már kicsi hőemelkedéssel, meg a fájdalomcsillapítás miatt 2 algopyrinnel a szervezetemben elmentem egy 3 hete szervezett statiszta-baráti találkozóra, ahol nem is nagyon hitték el, hogy beteg vagyok, nem tudok látványosan szenvedni, amíg csak sejtem, hogy baj van, valószínűleg a gyerekek miatt is megszoktam, hogy ha beteg is vagyok, nem igazán szoktam mutatni.
Másnap teljesen jó állapotban ébredtem, de délutánra egyre rosszabbul lettem, végre megérkezett a láz. Azért végre, mert mégiscsak az immunrendszerem normális működését jelzi, szinte örültem.
De vasárnap hajnalban 41,5 fokra ébredni, az már nem annyira okés.
Elkezdtem remegni, egyre jobban, és attól meg is ijedtem, hogy bármennyire próbálok arra koncentrálni, hogy abbahagyjam: nem sikerült. A számba törölköző csücsköt tettem, hogy ne kocogjanak a fogaim, mert háromnegyed órán keresztül vacogtam. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire lázas. Az ügyelet telefonon közölte, hogy nem jönnek ki, a mentő dettó. Köszi magyar egészségügyi ellátás. Menjek be gyalog, remegve, 41,5 fokos lázzal. Kérdezték – telefonon – hogy mim fáj? Vazze, ki érzi, hogy mije fáj, amikor ennyire magas láza van, gyakorlatilag csak azt éreztem, hogy az izmaim fáradnak nagyon a remegéstől. A mentősök azt mondták, hogy hívjuk ki a ügyeletet, mondtuk már hívtuk, negatív. Azért próbáljuk meg újra…Másodszori telefonálásra, átadva a mentősök üzenetét, azt az ígéretet kaptuk, hogy 2-3 óra múlva kijönnek. Kb másfél óra alatt sikerült 39 körülire levinni a lázam, vizes lepedőbe csavarva feküdtem, fogalmam sincs hány algopyrinnel. Felhívtuk az ügyeletet, hogy : köszi, már ne jöjjenek, megmaradok.
Vasárnaptól-kedd délelőttig szinte egyfolytában 39 körüli lázzal – néha lement egy kicsit, 38,5-ig. Kedden irány a doki – várakozás, lázasan kb egy óra lett volna, de gyerekeim apukája segített, így volt sorszámunk, meg körülbelüli időpontunk. Doki: lecsesz, hogy miért nem mentem előbb orvoshoz, de előtte közli velem, hogy nem a vesém fáj, hanem „maradjunk a tényeknél: a háta”-m. Persze,nincs ráírva a homlokomra, hogy tanultam anatómiát, élettant (még szerettem is), meg jógáztam, meg a terhességek alatt is kedvenc szórakozásom volt kitalálni, hogy mi történik odabent, meg egyébként is eléggé foglalkoztat a mi van bennem, ha itt nyomom, mit nyomok? Szóval, mindezt nem tudhatja az orvos, de az elkövetkező hétben sokszor néztek rám furán, hitetlenül a dokik a kórházban, ha mondtam valamit – próbáltam leszokni a kommunikációról, de valahogy mindig azt hiszem, hogy ki lehet belőlük szedni valami értelmes, használható infót…, nem: nem hajlandóak foglalkozni semmivel, ha szerintük már minden rendben – azaz lement a lázam, nem fáj a vesém(upsz, bocs: a hátam).
Szóval kedden kórház, ahol felajánlották, hogy részt vehetek egy amerikai kísérletben – számomra cselesen „vizsgálatnak” hívják – „kettős vak”-ról akkor még szó sem volt, csak annyit kérdeztek, hogy vállalom-e, hogy 7 napig napi háromszor kapom az antibiotikumot vénásan. „b” verzió emlékeim szerint nem hangzott el, de ez nem annyira tűnt fel 39 fokos lázzal, alig állva a lábamon.
Engem vonzott az egy hét nihil, soha nem voltam még ennyit kórházban, s bár az orvosokat nem kedvelem – legalábbis keveset – a kórház alapvetően nem kelt bennem rossz érzést. 2-3 nap múlva már nem volt lázam, csak hőemelkedésem, viszont annyira fáradékony voltam, hogy jóval magasabbnak éreztem, amikor kiengedtek pár órára a lányom ovis ballagására, meg újabb két nap múlva is hazaugrottam kicsit, két adag között, de visszafelé már vártam, hogy befeküdjek az ágyikómba. A kórház egyébként elfogadható volt, bár két napig nem zuhanyoztam, mert eléggé taszított a zuhanyzó, no meg a branül a karomban sem volt túl kényelmes. A betegek egy kivételével változtak, voltak az elején izgalmas pillanatok, meg érdekesek, de akkor még túl beteg voltam, hogy bármi is zavarjon, ráadásul meghallgatva a szobában fekvőket, nekem kutya bajom sem volt, hozzájuk képest. Egy sima vesemedence gyulladással gyakorlatilag bent sem kellett volna lennem – ha a kísérlet nem írja elő a 8 óránkénti becsorgatást – az egyik éjjel 2-kor volt.
A nővérkék között akadt normális is, de volt, akit rövid úton tanácsoltam volna el, nem értem, miért szívatja avval magát is, hogy nem hisz nekem. Az egyik éjjel kirántottam a branült, de visszament a helyére látszólag legalábbis, én éreztem, hogy nem jó helyen van, szóltam is a nővérkének, mielőtt elkezdte folyatni az antibiotikumot, aztán amikor csepegett befelé, akkor is mondtam, hogy nagyon csíp, tökre nem ilyen volt eddig, ő meg mint aki jól végezte dolgát, elment. Max 2 perc múlva visszahívtam, mert látványosan elkezdett feldagadni a branül melletti részen a bőröm, tudni lehetett, hogy totál véna mellé megy a cucc. Erre még ő bosszankodott, hogy most át kell raknia – bosszúból visszatette oda, ahol előtte 2 napig volt, és totál be volt gyulladva az egész vénám már – azóta sem tudom, csak sejtem, hogy mitől: szerintem mellékhatásként az összes eremmel történt valami, amitől megkeményedtek, elvesztették rugalmasságukat, mert egyre jobban fájt a branülök helye, ráadásként még a lábamon a vádlimban lévő vénák is (ha jól érzem, csak a felszíniek, de nyilván az összes eremmel van valami, ami nem teljesen normális). Ez a mellékhatás még mindig tart, bár mintha javulna a helyzet, de nem nagyon merem terhelni a lábamat, mert nem akarok nagyobb bajt. A dokik mit mondanak erre: nem is hallott még ilyen mellékhatásról – pedig a kórházban már nyolcan is részt vettek ebben a kísérletben, azaz 4 kapták azt a szert, amit én – , van, hogy begyullad egy-egy véna, vagy kis fertőzés, de akkor csak egy helyen, nem az összes branül behelyezési ponton, vagy esetleg nem bírom a műanyag csövet, ami vagy 3 cm mélyen bent van az érben…
Ez lehetne magyarázat egy-két tünetemre, de arra nem, hogy egyre nehezebb volt berakni a branült, egyre jobban fájt, akkor is, ha teljesen új helyre tették (egy nővérkével tetettem át mindig, ő is érezte, hogy nehezebb betenni, el is hitte, hogy marhára fáj – cserébe én elhittem, hogy nem az ő hibája volt, hogy szétrobbant egy vénám, még mielőtt használatba került volna, simán a branültől). Ennyit az ereimről. 🙂
A másik mellékhatás sokkal érdekesebb, azóta sem tudtam utánanézni, az orvosok persze alapjáraton hülyének néztek érte: észrevettem, hogy nem érzem sem a hólyagom , sem a gyomrom feszülését…ez így talán furán hangzik, de ez avval járt, hogy sem az éhséget nem éreztem rendesen, sem azt, ha tele volt a gyomrom, sem azt ha pisilni kellett. Megtippelni sem tudtam, hogy mennyi lehet a hólyagomban. Bizonyos mennyiségű elfogyasztott innivaló után automatikusan mentem pisilni…:) Enni órára, meg adagra ettem. Olyan érzés volt enni, mintha megrágnám, lenyelném, és eltűnne a kaja valahol hátul a süllyesztőben. Étvágyam volt, ha sokáig nem ettem még a termelődő savat is éreztem egy kicsit, de azt, hogy üres a gyomrom, azt nem. Tök fura volt, mára már javult a dolog. 🙂 A pisilés dettó: ha sokáig nem mentem ki, akkor sem a feszülést éreztem, hanem azt amikor már a záró körgyűrű feszült, azaz akkor már pár percen belül el kellett menni, ráadásul fekve kisebb a nyomás a záróizomzaton, tehát felállásnál éreztem meg jobban. 🙂
Nem tudom, valaha, valaki tud-e ezzel az információval valamit kezdeni, de nekem biztos érdekes lesz visszaemlékezni, ha évek, vagy ahogy a memóriámat ismerem: hónapok múlva visszaolvasom majd ezt a bejegyzést. 🙂
A doki annyit mondott erre, ha nem kell pisilni, akkor ne menjek, ha nem vagyok éhes ne egyek. Anyukád…

A lelki háttér – merthogy ebben jobban hiszek: igen, rám fért már egy hét katatón bámulás, szép volt a függöny. Tényleg. A szemközti fal nem volt szép, de megnyugtató zöld színe volt.:)

Ez már nem is depi… :)

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

Aki hadilábon áll önbizalom terén, ne menjen ruhát vásárolni!
Ezt sikerült ma megtanulnom. 🙂
Az egy kicsit hosszabb történet lenne, hogy jelenleg miért is nincs önbizalmam, azt viszont simán el tudom mesélni, hogy hogyan lettem egyre kövérebb, narancsbőrösebb, és öregebb kb fél óra alatt egy próbafülkében.

Reggel két időhöz kötött program között volt időm beugrani a közelben lévő turiba, és már napok óta (mióta kitört a nyár) azon szenvedtem, hogy nincs egy “felkapom és jól érzem magam benne” ruhám .Illetve egy van, de azt még én is kevésnek érzem néha, holott alapvetően “nadrág+póló”-s nőszemély vagyok. Tehát besétáltam, végignéztem a ruhákat, kiválasztottam 16 db, méretben jónak tűnő és színre,mintára is tetsző darabot, majd bevonultam a próbafülkébe. Ez volt az a pont, ahol hibáztam.
Első ruha: térd alá érő, lenge, rózsaszín csoda. Felveszem: tök jó rám, kényelmes is.
Tükör: előlről okés, oldalról “áááá, vastag a karom” (ezen továbblibbenek, mert mondjuk izmosnak is lehet nevezni), hátulról “ááá, hogy néz ki a könyököm???”
Leveszem, de azért félreteszem arra az oldalra, ahol esetleg még egyszer átgondolom majd – mégiscsak egy szép és kényelmes ruha.
Második ruha: khakizöld, pamut A vonalú, kicsit fodros aljjal. Olyan helyeske…Felveszem: kényelmes.
Tükör: szemből: “ááá, hogy néz ki a térdem???”, amúgy is rövid, ennyire rövidet legfeljebb kétévente veszek fel, akkor is csak harisnyával; oldalról “a karom”, hátulról “a könyököm”, meg persze: rövid. Kuka oldal.
Harmadik ruha: királykék-világoskék, lenge, térd alá érő, kicsit talán nem az én stílusom, de próbálkozom. Felveszem: kicsit szűk vállnál (izmos vagyok :D).
Tükör: elölről: határozottan fura, de meglehetne szokni, oldalról egész jó (nem néztem a karom, különben is kicsit hosszabb volt az ujja, mint az előzőeknek), hátulról” könyököm.
 Negyedik, ötödik, hatodik, stb ruha: mindenféle színes, kényelmes, ám tükörből nézve túl rövid, túl ujjatlan, túl kivágott, túl szűk, túl, túl, túl…

Az a baj a próbafülkékkel, hogy túl kicsik, túl közel van a tükör, túl világos van. Ráadásul ha benntöltünk 3 percnél többet, akkor óhatatlan, hogy az ember akkor is belenézzen, amikor ott ácsorog egy szál bugyiban, meg melltartóban. Na ez sem önbizalom építő! A fenekem nagy, a combom vastag, a narancsbőröm visszataszító, ráadásul nincs semmi színem, ami takarna bármit is. Kövér vagyok és öregszem. A térdemen már észrevettem régebben is, hogy “fura”, furán lóg rajta a bőr, pont mint a könyökömön. Ha híznék lehet, hogy ez a bőrlógás elkerülhető lenne! De már így sem mertem kimenni a próbafülkéből, hogy messzebbről is megnézzem magam a ruhákban, mivel túl szörnyű voltam közelről.

Végül sikerült kettő ruhadarabot kiválasztanom: egy fekete rugalmas hosszú szoknyát, éééééss…tádám: egy fekete hosszú, rugalmas anyagú ruhát. A ruha ujjatlan, ezért majdnem maradt, de birkózó-hátú (asszem így hívják, mindenesetre olyan, aminek a karkivágása a lapockát is látni engedi), talán a vállam majd elvonja a figyelmet a vastag karomról és a lógó könyökömről, legalábbis ezt beszéltem be magamnak, ezért maradhatott.
Ahhoz képest, hogy valami vidám, színes, lenge nyári rucit szerettem volna magaménak tudni, megint sötétítettem a ruhatáramat – már lassan nem látom mi van a szekrényben, mert minden fekete, amit hajlandó vagyok felvenni. Áááá, nem, néha nem nézek tükörbe a próbafülkében. 😀

Miután kiválasztottam a szerencsés hazaviendőket, visszabújtam a farmerem és a jó nagy pulóverem biztonságos védelme mögé, és kisétáltam a próbafülkéből…Nem tudom, mások milyen arányban veszik meg a felpróbált cuccokat, én szerintem az eladók réme vagyok, bár ez egy turiban nem olyan ciki. (még egy pont a turi javára, az ára, az egyedi darabok, és a nem kínai minőség mellé)

Este felpróbáltam a hosszú ruhát, mert meg kellett egy kicsit varrni a vállánál (nem elszakadva volt, hanem valaki bevarrt a pánt részéből, de elég csúnyára sikeredett, ezt javítottam ki), gyermekeim elaléltak  a gyönyörűségtől/ rá akartak venni, hogy filmet nézhessenek. 🙂 A szoknyára azt mondta a legnagyobb, hogy “olyan anyás”, ez akár jót is jelenthetne, de a szájából, csak az öreg szinonimájának hangzott. De nem tört le, mert baromi kényelmes, és sok mindennel felvehető. 🙂

A gyerekekről nem tudok mit írni, mert iszonyatos a káosz, ami körülvesz engem, ezáltal őket is. A felépített szabályaim, megszokott kis életünk (milyen idillinek hangzik, pedig régebben sem volt fenékig tejfel az életünk) felborult teljesen. Ettől, meg mástól is, kicsit sem vagyok a nyugalom szobra, a toleranciám végéhez közeledik. Már érzem a zakkantság jeleit. Anyut változatlanul imádom, baromi sokat segít, de neki sem tesz jót az én kiegyensúlyozottlanságom. A helyesírás-ellenőrző szerint nincs is ilyen szó! 😀
Marhára nyöszöröghetnékem van, de egyrészt nincs olyan barátom, akit mindenféle rosszérzés nélkül traktálnék, másrészt nem szeretek panaszkodni, harmadrészt, ha elképzelem, hogy valakinek el kezdem sorolni a bajaimat, akkor kb a harmadik mondatnál már én is unom. Megpróbálok címszavakban nyöszörögni: nincs pasim, nem szexeltem ezer éve, a gyerekek apukája meg van kattanva, és nem ezért, de talán összefügg, azt gondolja, hogy ha egy hónapban egyszer 3 napra elviszi őket, akkor az okés, főleg, ha még egyszer-kétszer hétköznap is eljön 2-3 órára (a legnagyobb kap még 2 napot egy hónapban külön is, de ez már túl jól hangzik), emellett “könnybe-lábasztóan” (ilyen szó sincs) büszke, hogy felvették a legnagyobbat. Örülök neki, hogy ő is érzi, amit én. Anyut nem ecsetelem, mert igazságtalannak érezném, ha szidni kezdeném, de azért néha kiakadok rajta is. Még: három hete egyfolytában anyák napjára, meg szülőire mászkálok (volt olyan nap, amikor három helyen kellett volna lennem egyszerre). Ráadásként legnagyobbat múlt hét hétfőn hazaküldték a suliból, mert hányt. Egy hétig mindennap orvoshoz járkáltam vele – -semmi baja, csak nem hagyta abba hányást, ezért elküldték vizelet, vér vizsgálatra, ekkor találtak nála vmit, majd a következő ellenőrző vizsgálatnál más vmit. Ki lett beteg?: én – ezért is vagyok most fent,mert nem bírtam aludni. 
Azt hiszem, most valahogy túl sok “anyai” feladatom van, és én az öt törpe ellenére nem tartom magam “ősanyának”, szeretek nő is lenni, meg csak úgy ember is, de most eltolódott az arány. Ettől is szenvedek egy kicsit…
Ennek megfelelően a gyerekeim is hisztisek, ellenkezőek, kibírhatatlanok. De imádom őket, és ez néha akkor is eszembe jut, ha rájuk nézek. 🙂
Ja, és persze, a mai nap abszolút favorit nyöszörögtetője: kövér vagyok és öreg.

A hatalmas olvasótáboromnak üzenem: amúgy jól vagyok, minden rendben, máskor is szoktak ilyen gondolataim lenni, legfeljebb nem blogolok róla. 🙂
A tanácsom, hasonló szenvedő embereknek: csinálj úgy, mintha nem estél volna atomjaidra, akkor előbb-utóbb rendbe jön minden. Legalábbis eddig mindig így volt, nagyon remélem, hogy most is így lesz. 🙂
Bocs a helyesírási és fogalmazási hibákért, de túl hosszú lett a bejegyzés, majd kicsit később átnézem!

Költözés, tegnapi jó hír :)

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

Megint költöztünk…és még kettő vár rám szeptemberig. Nem annyira élvezem, de talán szeptembertől már jobb lesz. 🙂 Közben legalább kikukázom a felesleges dolgokat. 🙂 A saját cuccaimmal könnyen haladok, de  a törpék számomra feleslegesen tárolt, szeretett, időközben totál elfelejtett, de ha előkerül, újrafelfedezett, és most már ragaszkodást kiváltó ez-az-ai, némi ellenállást fejtenek ki a dobozok iránt. Szerintem 90%-uk kuka lenne, de ha megkérdezem őket, akkor az utolsó kavics, faág, rajz is a visszük kategóriába sorolandó…Köztes megoldás: egyrészt megadok, egy számomra elfogadható mennyiségi korlátot, amit a válogatásnál be kell tartaniuk; másrészt én válogatok, mi az, amiről hajlandó vagyok elhinni, hogy emlékezni fognak rá, hogy kell nekik, és emlékezniük is érdemes. Ettől kicsit könnyebb, de azért nem sokkal. 🙂
Kb 20 nm-re bepakolni, ami két hónap alatt kellhet, nem egyszerű, de már látom a végét, már csak néhány kicsomagolatlan, el nem rámolt dolog maradt. 🙂

A tegnapi hír: a legnagyobbat felvették a Fazekasba! 🙂 A történet régebben kezdődött, merthogy nem igazán szeret iskolába járni – annak ellenére, hogy jól tanul – , nem egy közösségi emberke, ill a rugalmasságával akadnak gondok, azaz irányítani akar, de ahogy nő, az osztálytársai között egyre kevésbé népszerű a tudásvágya, és az, hogy gyakorlatilag még mindig komolyabb tanulás nélkül szinte kitűnő (egy -egy négyes be szokott csúszni a bizonyítványába, de mindig másból). Jó alkalomnak tűnt a Pestre költözés, de az a suli, ahova jár, illetve inkább az osztály nem vált be, részben annak köszönhetően, hogy sikerült az iskola legrosszabb (tanulmányi és magatartási szempontból is) osztályába kerülnie. Ezért körbenéztem 6 osztályos gimik terén, többen a Fazekast ajánlották, így oda is beadtuk a felvételire való jelentkezést – akkor még nem tudtam, hogy évek óta vezet a legjobb középiskolák rangsorát. A készülést nem vettük túl komolyan, néhány régebbi felvételit megcsinált, de nem érezte különösebben a miértjét, hiszen eddigi tapasztalata szerint, semmi szüksége nem volt  a tanulásra, gyakorlásra. Ezen elmélete az írásbeli eredményének kézhez-kapásakor megdőlt. 🙂 (én örültem, mivel minél hamarabb rájön arra, hogy nem elég ha jó feje van valakinek, hanem munkát is kell beletenni, annál jobb.) Nem sikerült jól, a szóbelire nála kevesebb pontszámmal csak két embert hívtak be, gyakorlatilag csak matematikai esélye volta bekerülésre. Amikor kijött a szóbeliről, azt mondta, hogy szerinte jól sikerült; kérdezgették az olvasmányélményeiről – sokat olvas, leginkább nem ifjúsági irodalmat (Asimovot, Rejtőt, meg mindenféle egyebet), és ha felnőttekkel kell beszélgetnie, akik ráadásul rá kíváncsiak, akkor elemében szokott lenni. Ennek ellenére, nem sok reményt fűztem a bekerüléséhez, mert nagyon hátulról indult az írásbelinek “köszönhetően”. Pár hét múlva kijött egy pontszám lista, ami még nem a felvételt hirdette ki, de számolgatni lehetett. Egyszerre két osztályba lehetett felvételizni (matek és általános szak), s mivel többen is mindkét helyre beadták, ráadásul más képlettel számolták ki a két osztályba a pontszámokat, csak a nagyon egyértelmű helyen lévőket lehetett biztosan tudni. Ahogy én számolgattam, ő nem került be, bár tudtam, hogy van egy ismeretlen tényező: ki hányadik helyen jelölte be a gimit. Április közepére lemondtunk arról, hogy felvették, nem gond: majd 8.-ban újra megpróbálja, többet készülve. Szerencsére hetediktől az eredeti iskolájában van egy tehetséggondozó program, miszerint az évfolyamból a legjobb 15 gyereket külön csoportba teszik, és csak a készségtárgyakat tanulják az eredeti osztályukkal együtt – ezt jó ötletnek tartom, úgy gondoltuk ott is jó helyen lesz a további 2 évre. 🙂
És tegnap, ilyen előzményekkel, megérkezett a levél, hogy felvették. 🙂 Még mindig kellemes borzongás jár át, ha leírom, hihetetlenül jó érzés! 🙂 Egyrészt tudom, hogy magának köszönheti, mert a szóbelin mutatott olyat, ami a felvételiztető tanárnak (úgy sejtem a leendő osztályfőnöke) nagyon tetszett, másrészt némileg nekem is jelzés, hogy amit az első hat-hét évben kapott otthon – akár nevelés, akár a beszélgetések, meghozta a gyümölcsét, látható eredmény formájában is. 🙂 Persze, a saját hiúságomat legyezgetem evvel, de jó érzés. 🙂 Eszembejutnak az ellendrukkerek: egyszer közölte velem egy idősebb házaspár, hogy attól, hogy nincs tévénk, le fog maradni az iskolában (akkor ment elsőbe), mert egy rakás információ nem jut el hozzá. Pfff…valójában azt hiszem, ettől olvas, és ettől nem szédíti meg a média 🙂

Na, ezt most tovább nem részletezem, inkább kicsit visszatérek az érzéshez, amit kiváltott. Imádom a gyerekeimet, sok örömet okoznak, de a büszkeségnek ezt a formáját, ami olyan torokszorító, majdnem sírós-boldogságot okoz, ezt ritkábban érzem. (amikor a legnagyobb magyar bajnok lett, az én tanítványomként, vagy amikor a második először futott 10 km-t versenyen az ilyen volt.) Nem mondom, hogy ezekért az élményekért éri meg anyának lenni (mert a kisebb, ám cserébe sűrűbben előforduló “jutalmak” miatt is megéri 🙂 ), de számomra nem megszokott, hogy boldogságot okozzon valaki, szinte tőlem teljesen függetlenül, nem belőlem eredve. Büszkeség, meghatódás…

Tegnap fél órát sétáltam egyedül a Duna-parton, hogy elmerülhessek ebben a jóban. 🙂

Jóóó… :)

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

Csodaklassz szombatom volt, kirándultam (másztunk egy kis hegyet), úsztam, aztán még egy pohár sör is belefért… 🙂 Nagyon jó idő volt, csupa olyan dolog, amit szeretek csinálni. A társaság is jó volt (kaszkadőr edzésre kezdtem járni, és velük voltam. – Fiatalok, helyesek, csinosak, kedvesek. 🙂 )

Ééés…
Vágy van…igazából nem is a pasi a lényeg, hanem , hogy mit kezdek evvel az érzéssel. Szeretek érezni, de nem vagyok oda a bizonytalanságért, amit az egymás felé indulást jellemzi. Szeretem, ha viszonylag gyorsan kiderülnek a dolgok…leginkább az, hogy mi valós abból, amit érzek. :))
24 éves korom óta egyetlen szabály van, amit szeretek betartani pasikkal kapcsolatban – tulajdonképpen minden másra is igaz lehet – , “Állj ellen, amíg ellen tudsz állni!” Nem arra gondolok, hogy ellenállni valakinek, hanem, hogy ellenállni a bennem felbukkanó/feltörő vágynak. Az utóbbi időben szerencsém is volt; olyan pasikkal hozott össze a sors, akik ellenálltak helyettem. 😀 Hiszek a szinkronitásban, azaz nem hiszem, hogy igazi lehet egy olyan érzés, akár vágy, ami csak az egyik emberben éled fel. Persze, ettől még lehet érezni, “nem valódi” érzéseket is, csak tudni kell, hogy hol a helyük – szerintem: amíg jót hoznak az életembe: maradhatnak.
Szeretek érezni – pedig alapvetően nem vagyok egy túl érzelmes típus -, de energiát adnak az élethez…akár az úgynevezett negatív érzelmek is. Pl.: Mindig van valaki az életemben, akit “utálok” – általában messziről, mert a túl gyakori találkozás nem tesz jót a negatív érzelmeimnek, akkor már ártani kezdenek – nekem, belül – és teszek érte, hogy ne rontsák el a napjaimat, az életet. Tehát: mindig van valaki, akit messziről szidhatok, kiélhetem a negatív érzelmeimet rajta keresztül, úgy, hogy nem ártok senkinek. Alapvetően azt gondolom, hogy az ember saját magának árt a negatív érzésekkel, és nem a másiknak, de az ilyen “messziről” esetben, még nem vettem észre, hogy visszaszállna rám, inkább csak kellemes érzés szokott lenni. 🙂 Hozzátenném, nem utálkozom teljesen komolyan, nem kívánok soha rosszat senkinek ilyenkor, csak kimondom, ami a véleményem, tudva azt, hogy egyoldalról szemlélem a dolgokat (szerintem, néha megengedheti magának az ember, hogy ne legyen objektív, toleráns és megértő. 🙂 )

A pozitív érzelmek pozitív hatásáról pedig gondolom, nem kell kiselőadást tartanom. 🙂 Feldobott vagyok, energikus, és tettrekész. 🙂

Még egy, sajnos nem pontos, Márai idézet, amit szeretek:
Minden cselekedetemnek tudom következményét, minden vágyamnak vállalom következményeit.
Ha valaki megtalálja a pontos idézetet, annak előre is köszönöm, ha megírja nekem! 🙂

Ja; azt hiszem, valamiért berágott rám a laptopom, és kipurcant…:(
Már egy hete… lehet, hogy rendbe lehet hozni…, majd kiderül – már kértem telefonos segítséget. 😀

Kieg: 2012.04.
Totálciki, hogy csak most vettem észre:
Az idézet nem Márai, hanem Cseres Tibor!

Felelősség, bizalom, hatalom

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

Egy facebook post kapcsán támadt most kedvem írogatni, amely így szólt: “A hatalom szégyen”.

Nem kedvelem az általánosításokat, mint ahogy a közhelyeket sem. Nem azért, mintha nem lenne bennük igazság, hanem azért, mert jellegüknél fogva nem lehetnek igazak. Játék a szavakkal… izgalmas két szót egymás mellé tenni, és figyelni, mi lesz belőlük, de számomra ez csak játék lehet, mert mindig van másik oldal, mindig van árnyaltabb kép.
Lehet szégyen a hatalom, sőt talán még avval is egyetértek, hogy egy utópisztikus társadalomban teljesen igaz lenne ez az állítás, de nem élünk tökéletes társadalomban. Szerintem nem csak a társadalom nem tökéletes, hanem a társadalmat képező emberek sem.
A hatalom az, amikor a hatalmon lévő saját akaratával befolyásolja a többiek akaratát, illetve cselekedetét, leszűkíti lehetőségeit. Lehetnék nagyon emberbarát, és mondhatnám, hogy mindenki tudja, hogy neki mi a jó, de nem így gondolom. Az emberek nagyrésze nem nő fel “felnőtt” korára, ezért éppúgy irányításra szorul, mint a gyerekek. Az már az irányítón múlik, hogy hogyan és mire használja a hatalmát. Meggyőződésem, hogy lehet jól élni a hatalommal. Felelősséggel dönteni, akár mások helyett is, csak akkor lehet, ha hatalommal ruháztak fel – ez pedig már bizalmi kérdés is. Bármekkora közösségben, csoportban szükség van olyan “vezetőkre”, akik akár mások helyett is vállalják a felelősséget, ehhez viszont hatalomra van szükségük, különben működésképtelenné válik a rendszer.

Hatalom, felelősség, bizalom…hatalmat adok valakinek a kezébe, akiben megbízom…ezért a bizalomért cserébe felelősséget vállal a döntéseiért, és a döntései következményeiért…a bizalmat s evvel együtt a hatalmat is vissza lehet vonni, de akkor ennek a következményeit is vállalni kell.

Nem akarok túlságosan belemenni ennek boncolgatásába, mert nagyon hosszú bejegyzés lenne, inkább csak leírtam, ami eszembe jutott, gondolja mindenki tovább… 🙂
Talán még fontos számomra, hogy olyan emberek vállaljanak felelősséget másokért (vagyis kapjanak hatalmat), akik a saját életüket is felelősen irányítják azon a területen. Neeem, nem várom el, hogy mindenki, mindenben tökéletes legyen! :)))