Kukamosás – sárkánybűz

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Kertes ház, kuka – fogalmam sincs ki, milyen időnként takarítja, mivel én panelban nőttem fel, nem tartozott a házimunkák közé. Mi tavaly biztosan nem tettük nyáron (egyéb évszakban meg pláne), de mostanra elérte a számomra el nem fogadható szintet a szaga meg a belsejének a tisztasága. Illetve koszossága.

Tehát nekiálltam, és kimostam. Közben meg mindenféle gondolatom támadt.

Például arról, hogy én apumtól tanultam, hogy a kukát bizony néha ki kell mosni.

Egyik nyáron, amikor nála voltunk – a szüleim elváltak, így viszonylag kevés időt töltöttünk együtt – eljött a kukamosás ideje.

Nem emlékszem pontosan, de azt gyanítom, hogy én meg a tesóim nem nagyon segítettünk – alapvetően büdös és koszos egy kuka, nem csoda, hogy egy gyereknek nincs kedve még hozzáérni sem, nemhogy tisztítani. De biztosan végignéztem, és biztosan láttam, ahogy a végén az előtte büdös és koszos kuka egy teljesen átlagos háztartási tárggyá válik.

Azt hiszem, valahol akkor kezdődhetett, a kukák iránti szimpátiám. 🙂

Most is van egy kisméretű fekete kukánk a házban, valamiért szeretem – hozzáteszem, hogy a szelektíven gyűjtött hulladékot tesszük be, “sárga zsák”-ban, tehát nem lesz koszos hosszú hónapok alatt sem.

Ki is festettük, hogy mindenki lássa, hogy milyen cuki! 🙂

De nem ugyanez a helyzet a kinti kukánkkal, ami ugye kívülről még csak-csak elfogadható, az esőnek köszönhetően, de belülről mindig van valami, ami ráragad, trutyisodik. Egy idő után pedig óhatatlanul elkezd szagosodni. Ez télen kevésbé feltűnő, a jóidő beköszöntével azonban egyre jobban érződik…

…és ekkor eszembe jutott, hogy miért is tűnt fel a kukaszag…

Ezt a csodás növény sárkánykonty virágnak hívják – és tényleg nagyon jól néz ki.

forrás: http://www.edenkert.hu/szobanoveny/gondozas-es-apolas/sarkanykontyvirag-dracunculus-vulgaris/2894/

Nálunk így néz ki – és nem csak a telefonos kép hibája:

Szép nagy bokor, de azért nem annyira szép színű, mint a neten talált képen sőt a lándzsája inkább csúnya barna, mint csodás bordó:

 

De nem a színe a legnagyobb baj vele.
Hanem a szaga.

Erős döglöttállat szagot áraszt.
Először nem hittem el, hogy egy növény lehet ennyire büdös, és keresgéltem valami hullát.

Nem találtam, így most már biztosan tudom, hogy a szép nevű sárkánykontyvirágból (Dracunculus vulgaris)  árad ez az elképesztő bűz.

Megbeszéltük a Kedvesemmel, hogy kiírtjuk, mert nem szeretem a rothadó állat szagát, ráadásul rengeteg legyet odavonz (ez is a célja).

Kukamosás közben az jutott eszembe, hogy talán mégis maradhat, mert a virág szagához képest a kuka egy teljesen elviselhető szagorgia tulajdonképpen – tehát nyaranta a sárkánykonty fog emlékeztetni engem a kukamosás szükségességére. 🙂

Egyébként valami köze lehet a szagának ahhoz, hogy éppen mit és mennyit evett, mert húsevő lévén, gondolom akkor a legbüdösebb, ha éhes. Ez persze, nem tudományos tény, csak saját megfigyelés, mert ma délelőtt sokkal kevésbé volt büdös, mint tegnap. Egész biztos, hogy nem mindig azonos intenzitással “sárkányszagú”.
(Persze, az is lehet, hogy csak megijedt a szanálástól. 🙂 )

Még egy kis adalékinformáció erről a gyönyörű virágról:

minden része mérgező, még az érintése is irritációt okozhat.

Még egy érv ellene.

 

Túlsúlyos, vékony, jómodú, fiatal, nemfiatal… – a sztereotipiákról, bántásról, visszavágásról

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

 

Olvastam ma egy cikket…

Sokszor megy, hogy ne írjak negatív kritikát, mert azt gondolom, ritkán visz előrébb, de néha – mint most is – nem tudom megállni.

Egy kövér – vagy ha így polkorrektebb: túlsúlyos – nő írta le egy élményét arról, hogy meghallotta egy huszonéves csinos, vékony lány elejtett megjegyzését, miszerint “…meghalnék, ha ilyen kövér lennék…”.

Az ő válasza egy frappáns visszavágásnak is értelmezhető: “…én pedig meghalnék, ha ilyen fiatalon, ilyen öreg embert kellene le…nom”.

Ezen még sikerült volna túllendülnöm, de sajnos elolvastam a hozzászólásokat is. Egyetlen kivétellel mindenki dicsőítette a történet molett főszereplőjét; “a kiscsaj jól megkapta”, emellett teljesen ismeretlenül sztereotip előítéleteiket is leírták, a lányról, aki egyébként egy 50-55 körüli jólöltözött férfival sétálgatott.

Ezeket a véleményeket nem akarom részletezni, szerintem mindenki tudja, hogy mire célozhattak – nem is burkoltan és nem is ékesszólóan.

Miért buktam ki ezen annyira, hogy most írjak róla?

Mert utálom az előítéleteket.

Utálom, ha valaki, aki elégedetlen magával, és ezzel kapcsolatban valami bántás éri kívülről, akkor rögtön úgy támad vissza, mintha azon múlna az, hogy ő jobban érzi-e magát, hogy mekkora tőrt tud a másikba szúrni.

Mert lehet, hogy nem vall kedvességről, vagy figyelmességről egy olyan mondat, amit a lány mondott, de ha őszinte vagyok, egyetértek vele.

Nekem is nehéz lenne 20-30 kiló túlsúllyal élnem. Nem azért, mert imádok enni(nem), és meg sem látszik rajtam (DE), nem azért mert nem szeretek mozogni (DE), de nem hiszem, hogy lenne kitartásom, akaraterőm nap mint nap figyelni azt, hogy mit eszem, és azért mozogni, hogy lefogyjak (akár van kedvem éppen megmozdulni, akár nincs). Vagy alternatívaként mindennap látni a tükörben, hogy kicsit sem felelek meg a mai szépségideálnak. Persze, biztosan vannak molett csajszik, akiknek ez kisujjból megy – akár a fegyelmezett életmód, akár a testük elfogadása, de valljuk be: kevés az ilyen. Még túlsúly nélkül is nehéz dolog ez a nőknek/nekem. 🙂

Persze túlzás, a “meghalnék”, de “az vesse rá az első követ…”, aki még sosem túlzott semmivel kapcsolatban.

Szóval a kislány csak azt fogalmazta meg, amit sokan érzünk így, csak nem mindenki meri kimondani. Persze, lehetett volna tapintatosabb, de korántsem vagyok biztos abban, hogy direkt mondta annyira hangosan, hogy a molett nő is hallja. Nem jó hozzáállás, mindenhol rosszindulatot feltételezni, ahol csak figyelmetlenségről vagy az empátia hiányáról van szó. Úgy értem; nekünk nem jó, ha mindenkiről rosszat feltételezünk. Merthogy; mások rosszindulatához az is kellene, hogy az ő világuk is rólunk szóljon. Hogy törődjenek velünk vadidegenek. Ez pedig ritkán van így. A kiscsaj azért nem gondolt bele abba, hogy mennyi oka lehet valaki kövérségének, mert nem érdekli. Csak az érdekli, hogy ő mit érez a kövérséggel kapcsolatban. Tegyük a szívünkre a kezünket és legyünk őszinték; ha semmi más nem változna bennünk, rajtunk, és felajánlaná egy jótündér, hogy csodásan nézzünk ki, akkor visszautasítanánk, hogy “Köszi, jó így nekem, nem akarok olyan szép és csinos lenni, mint egy topmodell.” (Vagy bárki, akinek a külseje számunkra megtestesíti az ideális nőt.)

Azt hiszem, a visszaszólás annyira primitívre sikerült, árad belőle a rosszindulatú ítélkezés, hogy sokkal többet árul el a molett nő jelleméről, mint a testsúlya. Szerintem nem frappáns, nem vicces. A leírtak alapján akár az édesapja is lehetett volna a lánynak az idősebb úr. De ha a párja, azt hiszem, akkor sincs senkinek semmi joga ahhoz, hogy kívülről ítélkezzen. Egy húszéves lány csak a pénzét szeretheti egy ötvenes férfinak? Ez úgy hangzik, mintha az ötven feletti férfiak semmi mást nem tudnának adni egy párkapcsolatban, mint anyagi biztonságot. Egy jólöltözött ötvenes férfinak valószínűleg más kvalitásai is vannak, nem csak a pénze, és talán azt a szemére lehet vetni, hogy a huszonéveseket szereti, de szerintem ez nem az anyagi helyzetétől függ, legfeljebb könnyebben eléri, amit szeretne – ahogy más téren is jobb lehetőségei vannak. És hogy még egy kicsit visszautaljak a cikkre, a molett nő azt is leírta, hogy az ötvenes férfi “közel sem sportos alkatú” volt… Hogy is van ez? Egy túlsúlyos nő kritizálja a túlsúlyos férfit? Mert nem látja rajta, hogy sportolna valamit? Talán rajta látszik? Mi ez ha nem valami elcseszett vagdalkozás? Kettős mérce…

Teljesen elképzelhető számomra, hogy a kiscsajnak csak annyi volt a bűne, hogy hangosabban mondta a véleményét, mint amit a jóérzés megengedne. Elképzelhető számomra, hogy egyébként egy kedves, helyes okos lány, aki a párjával (aki már nem huszonéves izomzatú, de feltehetően sportol, vagy nem mert így is el tudta fogadni magát) boldogan, vagy átlagosan problémás kapcsolatban élnek.

Értem, hogy fáj egy rosszul elhelyezett mondat…

De lehetett volna arra is reagálni, amiben valóban hibázott a lány.

Tapintatlanság, figyelmetlenség, az együttérzés hiánya.

Nem muszáj mindig mindenkivel harcolni, mert nem vezet sehova a gyűlölködés, az ítélkezés.

Illetve igen: ítélkezéshez, gyűlölködéshez.

Az eredeti cikk vége azzal ér véget, hogy azt tanácsolja a huszonéves lánynak, hogy ha gyereke lesz, akkora ne bántsa, ha nem lesz tökéletes. Hogy szeresse, dicsérje, öntsön bele önbizalmat, mert mindig lesz, aki bántani akarja majd.

Én meg azt szeretném üzenni mindenkinek, hogy ne tanítsuk a gyerekeinket ítélkezésre, ostoba visszavágásokra.

Tanítsuk inkább arra a gyerekeket, hogy megbocsássanak, ha mások hibát követnek el, ne ítélkezzenek, mert soha, de soha nem ismerhetjük a másik oldal összes összetevőjét. Jó lenne, ha átlátnánk, hogy minden ember, minden élet másmilyen. Nincs joguk saját magunkat értékesebbnek tartani másoknál – sem akkor, ha vékonyak vagyunk, sem akkor, ha végre egyszer összeszedtük magunkat és “jól beszóltunk”, hogy neki is fájjon…

És mielőtt még totál életképtelenséggel vádolna valaki: természetesen meg kell tudni védeni önmagunkat, nem kell hagyni, hogy mások úgy bánjanak velünk, mintha mi nem számítanánk. De egy alkalom, egyetlen mondat szerintem nem ok arra, hogy kiéhezett farkasként essünk a másiknak.

BÁTORSÁG – Május

posted in: Blog, Napi segítségek | 0
Van-e elég bátorságunk az előttünk lévő úton járni?

 

 

Ebben a hónapban a Bátorság erényével foglalkozunk – egészen onnantól kezdve, hogy vajon van-e bátorságunk a saját életünket élni, odáig, hogy a hétköznapokon választunk-e új megoldásokat a régi megszokottak helyett.

Mert sok dolog tartozik a Bátorság erényéhez, amiről nem is gondolnánk.

Ki irányítja az életünket? A megszokás? A belénk nevelt elvárások? A társadalmi normák?

Tudjuk, hogy mit, miért teszünk, és mit miért gondolunk úgy, ahogy?

Vagyunk-e elég bátrak ahhoz, hogy a minket hátráltató szokásainktól, meggyőződéseinktől megszabaduljunk?

Honnan tudjuk, hogy mik hátráltatnak minket?

Szerintem onnan, hogy a gondolatainkban mindig beléjük botlunk. Legyen gyanús minden ítélet, minden egyértelműnek tűnő közhely-szerű megfogalmazás.

Tervezek egy kihívást a Boldogságnaptár oldalán ezzel kapcsolatban – némi időhiány eddig megakadályozott abban, hogy megvalósítsam, de most megígérem, hogy még májusban felfedem, mire is gondolok. 🙂

Ez az ígéret most elég nagy bátorságnak tűnik magamtól, de remélem, a feladat érdekességébe vetett hitem segít majd abban, hogy megtartsam, amit ígértem! 🙂

 

És egy vallomással is tartozom, amiben jó is van, bár egy mulasztásomat vállalom éppen fel:

Nem mindig van időm, alkalmam megnézni a heti feladatomat (ide tartozik, hogy a Páromnak személyre szabott naptára van, és az Ő feladatait viszont szoktuk csinálni), viszont ebben a hónapban azt vettem észre, hogy utólag kiderült, hogy anélkül is csináltam a feladatokat, hogy tudtam volna, hogy pontosan mik azok. 🙂 Talán azért ment ez ebben a hónapban, mert a Bátorságban elég jó pontszámaim voltak és most az is kiderült, hogy valóban használom is ezt az erősségemet a mindennapokban. 🙂

Mindenkinek csodás napot mára! 🙂

Hollandia

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

A Kedvesem elég dinamikusan él, és általában a döntéseit is így hozza meg – én szeretem ezt benne, de azért szükség van részemről némi rugalmasságra a harmónia megőrzéséhez.

 

 Egyszercsak arra eszméltem, hogy szerelem van.

Egy öreg hölgy furakodott Kedvesem gondolatai közé

– némi féltékenységet tapasztaltam magamban,

de ez csak addig tartott, amíg meg nem ismertem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De ne szaladjunk ennyire előre… 🙂
A repülőgépről leszállva vonattal mentünk Amsterdam belvárosába.

És meg is érkeztünk – a főpályaudvar a belvárosban van, szerencsénkre remek időt fogtunk ki.


Letettük a csomagokat és egy jó nagy sétával kezdtünk, mert tudtuk, hogy másnap reggel már indulunk tovább egy Dél Hollandiában lévő szigetre.

 

 

 

Rengeteg csatorna van Amsterdamban, az autók ezeknek a partján parkolnak, semmiféle akadály nincs, ami megakadályozná vagy legalább figyelmezetetné a vezetőket arra, hogy hol van a csatorna széle, így előfordul, hogy a vízben landolnak végül. 🙂

Mindenféle járgányt láttunk leláncolva. 🙂

Ez így egyszerűen meseszép. 🙂

Egy hajózási múzeumba mentünk el – Van Gogh is vonzott, de a három órás várakozási idő elvette a kedvünket, inkább hasznosabban szerettük volna eltölteni az időnket, így választottuk a hajókat. 🙂

Az előcsarnok szerűség, ami tulajdonképpen a múzeum különböző szárnyait köti össze.

A hajó, amit gyönyörűen felújítottak és korhűen és eredeti funkcióknak megfelelően rendeztek be.

A raktárban ki lehetett próbálni, hogy a csigák mennyivel könnyítik meg az ember dolgát. 🙂

Nem tudom, hogy a holland hajósok voltak törpék, vagy én vagyok nagy, de egy kicsit kicsi volt az ágy – arra gondoltam, hogy nem lehetett túl kényelmes aludni benne. (Pedig ha tudtam volna, mi vár rám még az elkövetkező napokban…)

A fedélzeten, háttérben a hajózási múzeum főépülete.

Bizonyára mindenkinek más és más érdekes egy múzeumban, nekem nagyon megtetszettek ezek a vízen járó cipők, vagy vízisílécek. 🙂

Most láttam először szilát is – a szőrös részével szűri ki vízből a kaját a cet. 🙂

Persze a hajómakettek is nagyon érdekesek voltak! 🙂

A délutáni kellemes időben a víziforgalom meglepően nagy volt a csatornákon.

Estefelé is sétáltunk egyet.

Meg másnap reggel is elhaladtunk a pörgő-forgók mellett. 🙂

Aztán indultunk a szigetre. 🙂

Útközben megálltunk megnézni egy nagy zsiliprendszert.

És végül megérkeztünk egy nagyon aranyos kis városkába.
Rendezett utcákat, tisztaságot (ez Amsterdamra nem jellemző), és kicsi, de nagyon ápolt előkerteket láttunk mindenfelé.

Templomnak tűnő kocsma… – legalábbis sör kapható volt odabent a hirdetési tábla szerint. 🙂

A kikötőben természetesen hajós játszótér. 🙂

Ez pedig tényleg egy templom. 🙂

Aztán estefelé a hajóra mentünk – ekkor tudtam meg, hogy a múzeumban lévő ágy lehet, hogy rövid, de legalább elég széles volt… 🙂

Kedvesemmel egymás mellett külön-külön hálózsákban aludtunk – a fókák több szempontból is beugrottak helyzetünket szemléltető hasonlatként.

A telihold gyönyörű volt a sötét éjszakában. 🙂

A hajózás részleteivel nem szeretnék most hosszan untatni senkit – a lényeg, hogy elég kalandosra sikerült az a pár nap.

A képen látható nagy hajó mintegy a semmiből került elő egy zsilipelésnél (harmadszorra futottunk neki életünk első zsilipelésének, mert az Old Lady némileg betegeskedett).

Ezen a képen nem sok minden látszik, de bennem felidézi azt az egy-másfél órát, amikor újragondoltam Isten létezésének lehetőségét – mármint abban a formában, amikor kérni lehet tőle, ha úgy érzi az ember, hogy egyedül kicsi és tehetetlen. 🙂

Szerencsére Kedvesem uralta a helyzetet, én meg igyekeztem nem mutatni a pánikot, mert egy hisztiző nőnél nem sok zavaróbb dolgot tudok elképzelni, ha valóban baj van. Ha meg nincs akkora baj, mint ahogy én érzem, akkor egyszerűen csak nevetséges “Jaj, mi lesz most velünk!”-et óbégatni. 🙂

Szóval igyekeztem megőrizi a méltóságomat, ami nem volt könnyű a néha másfél méteres hullámokon vergődve. Az egyik nagyobb oldalra dőlésnél minden lecsúszott az asztalról, kicsit örültem is ennek, hiszen így lefoglalt az, hogy valami biztonságosabb helyet keressek a dolgoknak. 🙂

Aztán egyszercsak észrevettem, hogy csitulnak a hullámok, közeledünk a csatornához, vége a nyílt tengeren eltöltött végtelennek tűnő időnek.

A szigetek közötti tengerrész nem tűnik túl nagynak, de ha körbenézve az ember csak vizet lát, akkor nem vigasztal az sem, hogy ez szép, napos időben esetleg nem így van… 🙂

A szigetekhez közelítve a hajóforgalom is jóval nagyobb már.

A következő városkában, ahol kikötöttünk ismét sétáltunk egyet – ugyanaz a rendezettség mindenhol. 🙂

Aztán kora délután – az öreg hölgyet egy kikötőben hagyva – visszatértünk Amsterdamba.

Útközben még a buszból készítettünk egy fotót egy tulipánmezőről.

Amsterdam belvárosában sétálva, kicsit én is szerelembe estem, bár nem a képen látható ékszerekkel, hanem az üzletben található ruhákkal.

(A képet csak azért csináltam, nehogy elfelejtsem a kis üzlet vintage hangulatát.)

Még néhány fotó a csatornákról és a házakról, amik összevissza álltak egymáshoz képest.

Az utolsó napunkon még egy múzeumot megnéztünk, ahol Dali és Banksy képeket, szobrokat láthattunk.

Akit a kulináris élményeink is érdekelnek, annak ajánlanám a következő fotókat – amíg Hollandiában voltuk csak és kizárólag halat ettünk – a legfinomabbat egy kisvárosban, ahol szerda este alig kaptunk asztalt, annyira népszerű volt az étterem a helyiek körében – a turistaszezonnak nagyon az elején voltunk még, főként helyi nyugdíjasok, családok voltak az étteremben.


A következő képekkel már búcsúzom, szándékom szerint érzékeltetve a pár napos kalandunk hangulatát. 🙂

Vidám,

színes,

mozgalmas,

bensőséges,

és felejthetetlen volt.

…ami kimaradt: természetesen voltunk a piros lámpás negyedben, és benéztünk egy erotika múzeumba is. 🙂

Síelés – 2017

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Prológus – ami tulajdonképpen nem lényeges, de azért kiegészítő információként jól jöhet.

Úgy indultunk síelni egy hétre, hogy a gyerkőceimen még soha nem volt síléc…

Kedvesem húsz éve síel, a kisebbik fia is már több, mint tíz éve, úgyhogy miattuk nem kellett aggódnom, de magamért (20 éve egyszer voltam, meg decemberben egy másfél napos kis emlékezetfrissítő – leginkább az ugrott be, hogy igen, egészen lassan is lehet úgy elesni, hogy utána fáj a térdem), meg persze a gyerkőcökért eléggé izgultam.

Kb az utolsó napig – amikor is megnyugodva ültem be a kisbuszba, hogy hazainduljunk.

Szerencsére az aggodalom feleslegesnek bizonyult, senki nem sérült meg, bár az első napon mintha még nem mindenki tudta volna, hogyan kell síelni…:

 

A személyiség jogok miatt nem írhatom le, hogy melyik gyermekem remekelt így. 🙂
Mindenesetre vettek órákat, hogy ne autodidakta módon kelljen tanulniuk. 🙂

 

 

És később a Kedvesem is kiélhette rajtuk indiánfőni hajlamait: 🙂

 

 

A második nap végére azonban már ugyanúgy síeltek mint én – túl sok előnyöm azért nem volt velük szemben, ellenben sokkal bátrabbak nálam, pedig szerintem velem sincs nagy baj e téren. 🙂

 

 

 

Az első napon még vidáman mosolygok a kamerába… – a következő napokon a sálamat az arcomra tekerve próbáltam megakadályozni, hogy még jobban leégjen az arcom – itt írom; kókuszolajjal kenegettem állandóan, így legalább azt megúsztam, hogy darabokban szabaduljak meg a hámrétegtől – azaz nem hámlottam le. 🙂

 

Kedvesem – nem hiába hívom így, hiszen kedves velem, nekem – azt mondta sállal együtt is szeret. 🙂

 

 

Aztán síeltünk, együtt, külön, párosan, páratlanul…

 

Ugrattak nagyokat – én nem. :))

 

Estek, keltek,kirándultak…

 

Más is esett nagyokat – neki sem lett komoly baja. 🙂

 

Yetit láttunk, meg valami furaságot, meg gyönyörű hegyeket…

 

 

Az egyik hajnalban felébredtem – gyerekes anyukákat tudhatják, micsoda kincs egy csöndes, egyedül töltött óra – és kimentem napfelkeltét nézni…

A jelzett időponthoz képest kb másfél órát csúszott a napfelkelte a völgy miatt, de így is gyönyörű volt a táj. Csak a fenyők között csordogáló patak hangját lehetett hallani eleinte, aztán szépen lassan csivitelni kezdtek a madarak is.

 

Sajnos csak a telefonommal fotóztam, így nem adják vissza a képek a látvány, de nagyon szép volt, ahogy a hold még fénylett az égen, a nap meg szépen lassan, óvatosan bújt elő. 🙂

 

 

Mozdulatlan és csendes volt szinte minden, csak egy kutyákat sétáltató párt láttam, és az égen feltűnő vadászrepülőket. 🙂

 

Az utolsó előtti este elfogyasztott pisztráng is tökéletes volt – valahova eltűntek a fotók, pedig… 🙂

 

Nagyon jól éreztük magunkat, és egy újabb köszönettel tartozom az Életnek, hogy átélhettem ez, minden aggodalom ellenére. 🙂