Hajókázás IV./1 – Németországból Magyarországra

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Utunk utolsó szakaszába kezdtünk, amikor szeptemberben StGoarba mentünk a hajóhoz. Most először volt több, mint két hetünk egyben, igyekeztünk is kihasználni, hogy ilyen hosszú időt tölthetünk vízen. Vagyis; Kedvesem mindenképpen el akart jutni Magyarországra, mert nem lehetett tudni, hogy milyen idő lesz ősszel, mennyire lehet majd hajózni.
Terv az volt. Azonban már a második napon veszélybe került a teljesítése, mivel a zsilipelések nem egészen úgy alakultak, ahogy elképzeltük. A késedelem miatti feszültségtől Kedvesemből előtörtek a diktátor hajlamai, amit a harmadik napon már elég nehezen viseltem, de próbáltam jó matrózként szolgálni a Kapitányt. Este azonban visszavedlettem Nő-be, és alkalmat kerítettem egy beszélgetésre, amiről úgy gondoltam, hogy mindkettőnk épelméjűsége és a hajón lévő hangulat érdekében feltétlenül szükség van. Ugyanis a harmónia abból állt, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék a hajón, kivéve, ha szükség volt rám, mint matrózra. A taktika egyébként egész békés megoldást hozott, csak az volt a probléma, hogy ismerve magam, tudtam, hogy a “nem beszélgetünk”-et nem sokáig bírom.
Szerencsére a Párom elég hamar belátta, hogy ha két hetet egy hajóban szeretnénk eltölteni, akkor nem törheti le a jó kedélyét az, hogy némelyik zsilipkezelő másfél órát várat minket a zsilip bejáratánál – ki tudja miért. És a rossz időt sem érdemes szidni, hiszen tulajdonképpen mindegy, hogy esik-e az eső. Ez persze nem teljesen igaz, mert napi 6-8 zsilipelésnél nem annyira kellemes bőrig ázni, de az eső akkor is esik, ha dühösek leszünk miatta és akkor is, ha nem. Szóval, sokkal jobb vidáman felvenni nyolcadszor is a vizes nadrágot, mert a rosszkedv még meg is betegítene ilyen körülmények között.

És most jöjjenek a fotók; a csodás tájakról, ahol jártunk.

 

Az első vár, ami ezen az úton láttunk – már írtam, de azért leírom most is: nagyon szeretem a várakat, ezért minden egyes várnak nagyon örültem. 🙂

 

Itt még a vár melletti családi házak is váracska alakúak voltak, nagyon jól néztek ki tornyos házacskák.

 

Egy félig romos vár…

 

Bármelyikben szívesen ellaknék. 🙂

 

Egy jelzés, amit sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejtenünk – itt nagyon szűk lett a Rajna, és valószínűleg az uszályok nem fértek volna el ha egyszerre mennek egymással szemben. Ha valaki ismeri ezt a jelzést, az ne habozzon, írja meg nekünk! 🙂

 

Nem volt meleg. Tényleg nem. 14-15 fok lehetett maximum, amikor ezt a fotót készítettem a szörfösről, aki folyó közepén szelte a habokat.

 

Igen, még mindig szeretem a hidakat. 🙂 Csodás keretet adnak a folyónak.

 

Klassz, szép nagy épület valahol a Rajnán. 🙂

 

A jelzés szerint nekünk, mint sporthajónak balra kell mennünk…, akkor még hittünk a táblának. A folyó a zsilipeknél kettévált, és a kishajók nem a nagy zsilipeken mentek át, hanem volt számukra egy “mini” zsilip – később majd szó lesz még ilyenekről. Az Öreg Hölgy túl széles ahhoz, hogy átférjünk rajta, amit kicsit sajnáltunk, mert valószínűleg gyorsabban átkeltünk volna a zsilipek nagy részén.

 

Nagyvárosok – eleinte írtam még “fotónaplót”, de pár nap alatt kiderült, hogy nem fogom tudni követni, hogy éppen mit fényképezek (akkor persze tudtam, de most többórányi keresgéléssel tudnám most mindenről megmondani, hogy éppen hol voltunk – egyszer majd csinálok egy összefoglaló blogot, és abban pontosabb leszek majd a képaláírásoknál 🙂 ).

 

Ezen a képen, egy kiránduló iskolás csapatot látunk egy aranyos kis hajón – a gyerekek láthatóan élvezték az utazást. 🙂

 

folyó két partján két ellentétes stílusú, de egyaránt impozáns épület. Ilyenkor éreztem azt, hogy mennyire más a folyóról nézni a városokat, mintha csak autóval, vagy gyalogosan utaznánk át rajtuk.

 

A borús idő nagyon sok szép fotóra adott lehetőséget – ez a kép sokkal unalmasabb lenne tiszta kék éggel…

 

Én a hajó elején voltam, amikor egyszercsak a hajó farvizére evezett egy félmeztelen alak – akkor sem volt több 15-16 foknál – és ott is maradt több kilométeren keresztül. 🙂

 

Szinte minden este gyönyörű naplementével kápráztatott el minket a természet. 🙂

 

 

A 3. vagy 4. estén történt, hogy vacsiból visszaérkeztünk a hajóra, és én rátámaszkodtam az kabinban lévő asztalra – amiről tudtuk, hogy elvileg leereszthető, de bármit próbáltunk nem sikerült fekvőhellyé varázsolni az étkező részt, pedig nagyon szerettük volna, mert a hajó orrában lévő ágynak csúfolt háromszög alakú lyuk elég kényelmetlen volt több napon át. Szóval, rátámaszkodtam…, és hirtelen elindult lefelé! 🙂 Nagyon megörültem, és később bebizonyosodott, hogy valóban sokkal kényelmesebb így aludni. 🙂 A régi “ágy” szemben, az “új” balra látható. 🙂

 

Ez a kedves kép Kedvesemről akkor készült, amikor az egyik zsilipnél megelégelve bénázásomat, kivette kezemből a kötelet és megpróbálta rádobni az izére, aminek még mindig nem tudom nevét – gomba-szerű nagy kikötőbika féleség (csak a bika kikötőkben van, kisebb és a bika szarvára hasonlít). Nem sikerült. Illetve igen. Két kézzel egyszerre tette rá, közben azonban nagyon előredőlt, így elvesztette az egyensúlyát és a zsilip falának támaszkodva, tolta el a hajót a faltól… Nem tudom, sikerült-e jól leírnom, a végeredmény azonban az volt, hogy Kedvesem belepottyant a vízbe. Nem volt meleg. Sem napsütés. Nagyon gyorsan mászott ki a vízből – aztán mivel hangosbemondón felszólítottak minket a távozásra, kimentünk a zsilipből, és csak ez után volt lehetősége levenni a csuromvizes cuccát. A kép már száraz ruhában készült, fején a sapimmal, mert az fázik ilyenkor a legjobban. Legalábbis azt mondta, én meg még nem tudom, mert nem próbáltam ki a zsilipben úszást. 🙂 Kicsit sajnálom, hogy nem vagyok jobb fotóriporter és nem az “akciót” fotóztam, de mentségemre szolgáljon, hogy némileg aggódtam érte. 🙂

 

A ruháit így próbáltuk szárítani – közben a nap is előbújt – szerencsénkre két nappal később Németországban élő barátainknál lehetőségünk volt arra, hogy kimossuk a zsilipben ázott ruhákat, mert amúgy elég fura, poshadt szagot árasztottak. 🙂

 

Ha már szó volt a zsilipekről, akkor mutatok is egyet, előttünk egy uszállyal.

 

Na ilyet én még soha nem láttam, nagyon érdekes volt! 🙂

 

A Balaton melletti vörös köveket is nagyon szeretem – én Lovasnál láttam, nem tudom, hogy ez hasonló kőzet-e, de a sziklafal és az épületek is nagyon szépek voltak.

 

Kisváros a folyó mellett – ha jól sejtem, a Majnán voltunk még. 🙂

 

Vörös vár – nagyon klasszul kiemeli a színét a zöld háttér, amit a fák adnak. 🙂

 

Mindig volt valami érdekes látnivaló…

 

Hátul a vár, elöl duplatornyú templom…

 

Tankolás – a kishajó nem fogyaszt sokat, de azért pár naponta tankolnunk kellett, és sokszor nem volt a folyón lehetőség, hanem benzinkútról kellett hozni. Itt éppen kiskocsit is, kannát is adtak kölcsön, mert nekünk csak egy kannánk volt.
…és ahogy a tankolás zajlik… 🙂

 

Esti gyönyörűség…

 

Egy vár, a város felett – látható a vártól induló várost körbevevő fal, ami valóban körbevette a folyó partján fekvő kis települést.

 

Ilyen elhanyagolt helyen szerencsére ritkán kellett kikötni, de itt nem volt más lehetőség. Figyelni kellett, mert a ferde izé miatt könnyen lecsúszhatott volna a kötél egy-egy hullámzásnál.

 

Ez az a póz volt, amiben legtöbbször voltam a két hét alatt . 🙂
Teraszosan megművelt hegyoldalak – legtöbbször szőlőt termeltek ezeken a szép szabályosan gondozott területeken.

 

Csak mert szép. Fekete, fehér, kék.

 

Egy várrom, a zöldellő hegyen.

 

Kötélrend. 🙂 Nem csak szebb, hanem praktikus is a rendben tartott kötél, mert van, amikor hirtelen kell egymás után használni mindegyiket, ilyenkor jobb, ha az emberlánya/a matróz akár vakon is megtalálja.

 

Egy kis toronyteteje felhővel. 🙂

 

Nem akarok tévedni, így félve írom le, de szerintem ez Würzburg. 🙂

 

A hídon szobrok vannak – innen tudtam a városnevet…

 

Meg onnan, hogy amikor éppen nem feküdtem a hajón, akkor készültek Piros Ruhás képek is ennél a zsilipelésnél, mert nagyon lassan keltünk át 🙂

 

wooow…

 

…és még egyszer wooow… – olyan puhának tűnnek a felhők…

 

Egy magyar hajó… 🙂

 

…még egy magyar hajó… 🙂

 

Ismét vezettem én is… 🙂

 

Egy kisebb híd.

 

Egy kicsit már kezd őszbe fordulni az időjárás és a növényzet is színesedik. 🙂

 

Egy nagyobb zsilip – felfelé nyílt, lefelé záródott ez az óriási gépezet.

 

Jelölések az üres zsilipen, arra tippeltünk, hogy a kijavítandó repedéseket festették kékre.

 

Egyszer majd megtanulok rendesen fotózni, de olyan jól nézett ki a moszaton lévő vízcsepp, hogy mindenképpen meg akartam örökíteni. 🙂

 

Na ezt a képet nem én csináltam. 🙂 A Kedvesem látta meg fát az ablaküvegen. 🙂

 

Én maradtam a zsilipben való fotózásnál. 🙂

 

Lépcsőfok.

 

Betonfal moszattal. Néha rákokat is mentettem, nehogy kiszáradjanak… 🙂

 

Így nézett ki a kishajónk egy nagyobbacska zsilipben. 🙂 Az elején lévő szürke ponyvát egész úton rajta hagytuk, védett a beázástól is – juhé, nem csöpög alvás közben a nyakamba a víz – és bárhol máshol nagyon nagy helyet foglalt volna el összehajtva.

 

A telefonom a Rajnában landolt, a szemüvegemre pedig először én, majd Laci ült rá, így mindkét szára letörött és meg kellett ragasztani… Csodás látványt nyújtott! :)) Nem nagyon sajnáltam, amikor valamivel később a folyóba esett… 🙂

 

Egy zsilip a legnagyobb közül – minden kikötőizélyuk másfél méterre volt egymástól… – a legmagasabb zsilip, amiben voltunk 27 méter magas volt.

 

Nem tudom hol, de olyan szép – kivéve a lenejlonozott ablakunkat… (de nem ázott be a hajó!) 🙂

 

Még szebb – de nem tudom hol, és mi ez. 🙂 Pedig megpróbáltam megjegyezni, sőt megkeresni neten, de nem szántam rá elég időt… 🙂

 

Na ez, egy olyan mozgó kikötőizé a zsilipben, ami nagyon sokat könnyített a dolgunkon , mert együtt mozgott a vízzel, tehát nem kellett átkötnünk kb 20-szor, mialatt leeresztették a vizet a zsilipben.

 

Ezen csövön járt fel le az izé. 🙂

 

13 lyuk – több mint 20 méter – és nem fért rá a képre az egész…

 

Egy hajó a Mississippi hangulatával. 🙂

 

Habjaink – tükröződések…

 

Amikor a SZERELEM szembejön. 🙂

 

Csodás napsütés, gyönyörű táj – az utunkra nagyon jellemző ez a kép.

 

Minisziget.

 

Sziklaorom – talán kolostor lehetett.

 

Megzavart vadlibák.

 

Annyira kedvesek voltak ezek a kis kőből épített szigetek a színes növényekkel.

 

Újabb megzavart vadliba csapat…

 

Lehet, hogy már volt ilyen, de tényleg nagyon jól néztek ki. 🙂

 

Egy kikötőben találtam ezt a szépséget. 🙂

 

Kedvesem éppen áramot csinál, hogy éjjel tudjunk egy kicsit fűteni is, meg telefont (nem az enyémet, az ugye a nagy kékségbe merült már), tabletet tölteni. 🙂

 

Ezt a vidám party kelléket azért vettem, hogy némileg enyhítsem a doh és a gázolajszagot, ami a hajón van. Bár az orrunk nagyon hamar megszokta, de azért jól esett néha valami kellemesebb illat is. 🙂

 

Egy reggeli köd…

 

Valahol – először azt hittük, hogy az előttünk haladó uszály kavarja fel ennyire a vizet, de idővel kiderült, hogy egy folyó ömlött itt a nemtudommibe (Majna, vagy inkább Duna-Majna csatorna?), és innentől kezdve megváltozott a folyó vize.

 

Újabb szépség a hegytetőn.

 

Cuki házak – kicsit visszaidézte nekem Hollandiát. 🙂

 

Őszi táj.

 

Nagyon klassz lehet kinézni! 🙂

 

Csak szép.

 

A sorba rendezett fák is nagyon jól mutattak a parton. 🙂

 

Híd.Körív alakban lehet rajta sétálni. 🙂

 

Tankolás másképpen – egy kikötőben.

 

Zsilipelés másképpen – végre találtunk egyet, amin átfért az Öreg Hölgy! 🙂

 

Némi próbálkozás után megfejtettük a működését is – mivel nem tudunk németül a kiírás nem sokat segített. 🙂

 

Ide kellett kijutnunk.

 

Vajon hogyan kell leereszteni a vizet?A Párom végül megoldotta. 🙂

 

Győzelem! Sikerrel vettük az első önálló zsilipelésünket.

 

Híd – kell még mondanom, miért?

 

 

És itt most befejezem a blogbjegyzést, de nemsokára folytatom, mert még nagyon sok kép van az utunkról! 🙂

Remélem, a képekkel sikerül visszaadnom valamit erről utazásról, ami elég kalandosra fordul a következő bejegyzésben – veszélyes helyzetekről is fogok írni, amiket szerencsésen megoldottunk. 🙂

 

 

 

 

Nyaralás 2017.

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Végre volt időm, energiám, hogy megírjam az augusztusi nyaralásunkról a blgobejegyzést.
(Ezt a bekezdést több, mint egy hete írtam le… 🙂 )

Két dolog miatt szeretem az ilyen bejegyzéseket; az egyik az, hogy jó visszanézni, visszagondolni a történtekre – írás közben is, de inkább hónapok, évek múlva – , és hiába készül egy nyaralás alatt többszáz fotó, az ember(lánya) nemigen nézi meg újra, sőt mi általában a rendezésig sem jutunk el (majd talán, ha… 🙂 ), egy ilyen összefoglalóra viszont szánunk néha 10 percet, hogy felelevenítsük a múltat. 🙂

 

Ezzel a komppal érkeztünk meg Brac szigetre – a fotó később a motorcsónakról készítettük, amikor kimentünk az Anyukám és a nővéremék elé, akik csatlakoztak hozzánk pár nappal a mi érkezésünk után.

 

Gyors bevásárlásokhoz ezt a robogót használtuk a szigeten, valóban szabadságot ad, hogy se gyalogolni, se beülni az autóba nem kell – meg aztán a bukósapi remekül áll nekem. :))

 

A kishajó, kapitánnyal – a tenger hajóról igazán gyönyörű és élvezhető! 🙂

 

A kis narisárga pötty Vidos egy térdelő boardon.
A rendes, nagy boardnak a cipő része még nagyon nagy neki, és bár szívesen kipróbálná, egyelőre meg kell elégednie a térdelő változattal. 🙂

 

Két napot kirándulásra szántunk, megnéztük a Krka vízesést – a képen látható turistahajóval lehet felmenni a nemzeti parkig.

A hajóút kb 40 perces, és már a odavezető út is szép – meg persze, mi is! 🙂

 

Nagyon érdekes volt, hogy a fenyőfák vegyesen nőnek a többi fával.
Szeretem a természet sokféle zöldjét…

 

A legnagyobb vízesés alatt egy tó alakult ki, amiben fürdeni is lehet – szerencsére, mert a kb 80 fokban nagyon jól esett a hűvös vízbe merülni. 🙂

 

Ez még a fürdőzés előtt, magasabbról készült kép, amikor körbesétáltuk a nemzeti parkot.

 

Kristálytiszta víz, halak, kacsák…

 

A legközépsőmnek megkóstolták a lábát, amikor belógatta a halak közé. 🙂

A kisebbek pedig találtak egy hívogató ágat, és nem álltak ellen a pihenésre csábításnak. 🙂

 

 

Ezek a faágak pedig fotózásra lettek teremtve… 🙂

 

Ez pedig a legnagyobbról készült idei kedvenc képem. 🙂

Egészen fentről a vízesés tóban végződő, fürdőzőkkel teli része.
Csodás látvány volt, mint ahogy az egész nemzeti park gyönyörű volt – régóta szerettem volna már menni a Plitvicei tavakhoz is, a Krka-i egy darabig kielégítette azt a vágyamat, ami a horvát  természeti szépségekhez vonz.

 

Itt éppen felfelé baktatunk hetesben – Kedvesem persze legelöl, és fotóz. 🙂

 

Ez pedig már újra a hajóról készült kép, érdekes ferde szikla.

 

A következő képek egy, a tenger közepén lévő erődben/erődön készültek, ahol kikötöttünk a hajóval.

 

Valaki sétál…,

 

valaki áll…,

 

és nézelődnek lefelé…

 

és látnak egy búvárt, aki éppen valami háló tartalmát nézegeti.

 

Hajó nélkül legfeljebb ezen az úton lehet bejutni a szárazföldről az erődhöz.
Szép színei vannak a tengernek, szeretem ezeket az átmeneteket!

 

Ez a kép az erőd belsejében készült, nagyon klassz hangulatot sugároztak a falak.

 

Legközépső a lépcső alján…

 

és a tetején. 🙂

 

Természetesen én is körbejártam a tetőn. 🙂

 

Aztán az erőd után jól esett egy kis wakeboardozás.
Egyszerűen imádom ezt a sportot!
Bár idén akadt némi nehézségem a vízből való kiemelkedéssel, de eltökéltem, hogy mindaddig próbálkozom, ameddig sikerülni nem fog – és meglett az eredménye a kitartásomnak! 🙂

 

A legnagyobb már vagánykodik is…

 

…és ilyen szépeket tud ugratni! 🙂

 

…és ilyen jól néz ki, ha elengedi a kötelet…,

 

és persze, elsüllyedni is lehet stílusosan. 🙂

 

A Kedvesem is szeret wakeboardozni, úgyhogy néha megengedjük neki is, hogy hátul legyen. 🙂

Megérkeztek a nővéremék és anyukám is (a legnagyobb barátja is eljött hozzánk), így még többen voltunk a közös programoknál.
Sütögetős vacsi az apartmannál, aztán a gyerkőcök mesélőset játszottak – mi meg hallgattuk őket. 🙂

 

A létszámnöveléshez még hozzájárultak Kedvesem fiai és párjaik is, amikor csatlakoztak hozzánk – például egy Bol-i fürdőzéskor.

 

Bolban elég nagy tömeg volt, amit én nem kifejezetten szeretek, de az “Aranyszarv” kavicsai kárpótoltak.
Nagyon sokféleképpen szépek, érdekesek, hoztunk is jó sokat haza belőlük. 🙂

 

Előtte élő szobrot csináltam kőberakásokkal. 🙂

 

 

Kedvesem fiaival és párjaikkal a kihagyhatatlan, hagyományos rákkoktél vacsin. 🙂

 

Anyukám 70. szülinapját is megünnepeltük egy fagyizós, koktélozós estével.

 

Jól sikerült,

finomakat kaptunk,

a két csajszi meg össze volt nőve – szeretem, hogy szeretik egymást. 🙂

 

Anyunak éppen egy füzetet adok át, amibe mindenki írt egy-egy jó történetet, egy-egy emléket, ami vele kapcsolatos.

Azon az estén történt még valami, amiről később írok majd – nekem is meglepi volt, és a többi jelenlévőnek is… 🙂

Mivel pont a vizes vébé zajlott, úgy gondoltuk, hogy mi is bemutatjuk a szinkronugró tudásunkat, 🙂

 

Még van egy kis csiszolni való, de azért az összhang megvan! 🙂

Főként a csobbanásban! 🙂

A legnagyobb és a

 

második

 

és a legtörp…

 

…upsz… magánszámban indultak. 🙂

 

Aztán egyszercsak – többek szerint túl korán – eljött a hazaút ideje is.
Ez a kép már a kompon készült.

Köszönöm a figyelmét mindenkinek, aki végignézte a képeket, remélem élvezhető volt, ugyanis a bejegyzés elején emlegetett két indok közül, amiért szeretek ilyen összefoglaló bejegyzéseket írni, a második az, hogy a családtagjaim (akár ott voltak, akár nem) és a barátaim, ismerőseim így beleláthatnak egy kicsit az életünkbe, az emlékeinkbe. 🙂

 

További csodás napot mindenkinek! 🙂

 

 

Hajóval Hollandiából Németországba (hajókázás III.)

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

 

Azt ígértem, hogy utazásunk következő részét hamarabb megírom – és már itt is vagyok ezzel a helyes, mosolygós izével, ami hasonló társaival együtt a nijmegen-i kikötőben van. Itt hagytuk a hajót utolsó alkalommal, és szerencsére épen találtuk, amikor megérkeztünk Hollandiába.

A vadkacsák is megnőttek már – ennek megfelelően szét is széledtek, de párat azért sikerült lefotózni a hajó mellett.

Most egy pár sor a hajószerelésről…

Sikerült itthon megcsináltatni az eredeti váltót, így amikor kiérkeztünk délután 3kor, neki is álltunk a cserének. Három óra alatt végeztünk, szuperul ment minden, bár az elején éreztem, hogy nekem hiányzik a bátyám, aki az előző szerelésnél ott volt).

A képen felül a motor, alul pedig a váltó – már amennyire látszik. Inkább csak érzékeltetni szeretném, mi is az a csoda, amivel hajózunk. 🙂

 

A váltócsere után Kedvesem nekiállt a kötelező és nagyobb problémákat megelőző szervizelésnek; mindenféle folyadékot meg szűrőt cserélgetett. Egyedül az olajcserét nem sikerült elvégezni, mert nem kaptunk olajszűrőt, de a következő napon sikerült beszerezni, így legalább tudtuk, hogy ezekkel a dolgokkal nem lesz probléma. 🙂

Amíg Kedvesem szerelgetett, én nézelődtem a kikötőben.

Láttam szép virágokat…,

döglött patkányokat… – ekkor még nem sejtettem, hogy ez mit is jelenthet…

A kikötő melletti sétányon pedig feldíszített szemetesek sorakoztak, üdítő látvány volt mind –

az egyiket épp akkor készültek feldíszíteni egy szamárral. 🙂

 

Amikor megpróbáltuk beindítani a motort, akkor kiderült, hogy az akkumulátor (egész idáig azt hittem, hogy akkumlátornak hívják 🙂 ) lemerült – nem tudjuk mitől, mindenesetre valahonnan szerezni kellett egy aksitöltőt, ezért nyakunkba vettük a várost. Először kocsival, majd miután vettünk egy töltőt, akkor gyalog vágtunk neki Nijmegennek, mert indulni úgyis csak másnap reggel tudtuk már.

Az egyik belvárosi utcában ez a látvány fogadott minket – nem sikerült kideríteni, hogy milyen alkalomból vannak fellógatva a cipők, de kb 10-15 méterenként volt egy-egy sor cipő. 🙂

Ezt a képet is a belvárosban csináltuk, itt is dőlnek a házak, bár ezúttal mintha ez így is lett volna tervezve. 🙂

Másnap reggel, feltöltött aksival elindultunk Németország felé.

Ez a vár – illetve aminek a bástyája látszik – a kikötőnél levő híd másik oldalán volt.

A forgalom megint nagyon nagy volt a folyón – a képre kattintva kinagyítva lehet látni, mennyire sokan voltunk egyszerre.

A parton is tömeg;  néha álló kövek sokasága…,

néha tehenek…,

A hűtővíz egyszer csak felugrott 140 fokra, és gőz szállt fel a motor felől…,

Se a kövek, se a tehenek mellett nem lehetett kikötni, így egy bóját választottunk, mert muszáj volt megállnunk, hogy kiderítsük, mi is történik éppen…

Viszonylag könnyen orvosolható dolog volt – egy vízcső megtört és ezért nem tudott eléggé hűlni a motor – de azért igénybe vett némi időt, amíg megszüntettük (természetesen nem én, hanem a Párom) a problémát. Közben érdeklődő rendőrök érkeztek segítségül – újfent kellemes élmény volt, nagyon segítőkészek voltak. 🙂

 

Ezen a napon egy gyönyörű csendes kis öbölben aludtunk egy kikötőben – a naplemente csodás volt.

Ezt a kis lakókocsit az egyik szerelőműhely mellett találtam – nekem Hamupipőke tökház hintója jutott eszembe. 🙂

A szerelőműhelyből szereztük be az olajszűrőt – ami azért nem volt egyszerű esett, mert semmiféle szám vagy betűjelzés nem volt rajta, amiből meg lehetett volna állapítani, hogy milyen típusú kell a hajóba.

Ezt az arcot egy apróság miatt elég nyugtalanul töltött éjszaka után vágtam.

Előző este békésen sörözgettünk a hajón ülve, amikor a stégen megláttam egy kicsi, szőrös állatkát… Igazából nem volt annyira kicsi – szóval nem egér volt.

Egy patkány figyelte érdeklődve a hajónkat. Áááá….

Én ennyit tudtam mondani, és ledermedtem – szerencsére Kedvesemet kicsit más fából faragták, így elzavarta a nem várt vendéget. Én pedig reménykedtem abban, hogy később, amikor már az igazak álmát alusszuk, nem jön vissza a hajóhoz, mert semmi kedvem nem volt reggel patkány kergetni egy gumipapuccsal. 🙂
Az öröm, ami az arcomról sugárzik, amiatt van, hogy nem kellett előkeresnem magamban az agresszív ösztöneimet. 🙂
Azóta értem a “kikötői patkány” kifejezést. 🙂

Voltak viszont helyes izék – fehér fejű, fekete kacsák,  nagyon helyes kis piros fejű fiókával. 🙂

Aztán indultunk tovább, ilyen és ehhez hasonló nagy uszályok kerülgettek minket egyfolytában, de legalább már a kacsák nem hagytak le minket. 🙂

A hajóforgalom nem csökkent – mindig beugrott a gyerekkoromban vízállás-jelentésben hallott “Hajóvonták találkozása tilos!” mondat.

Nos; itt nem volt tilos. 🙂

A képre kattintva megint jobban látszanak az uszályok. 🙂

Eltekintve a hajóforgalomtól nagy változatosságot a táj nem kínált. 🙂

Birdbeachek;

birdbeachek,

óriási kirakodó kikötők,

egyszerre rengeteg konténert szállító uszályok,

felhőgyártó üzemek,

…és a kedvenceim: a hidak 🙂

Aztán megint egy csendes kikötő estére, a vízen százféle színben tükröződött vissza a felhőkön átbújó nap.

Nem csak a hidakat, a felhőket is nagyon szeretem. 🙂

Annyira szépek voltak az esték, a természet mindig gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk. 🙂

Aztán másnap tovább a nagyvárosok felé – Köln, Bonn.

Már Németország, de furán ferde házakat itt is láttunk. 🙂

Újabb óriás; autókat szállított.

Ez valami egyfolytában bugyogó izé – teljesen mintha Izlandon lennénk. 🙂

Érdekes volt, a városokat ebből a szemszögből nézni, egészen mást, máshogy lát az ember, mintha gyalog sétálgat. 🙂

Na, ezekre a fura folyóparti házakra céloztam az előző bejegyzésben – Köln.

Cápahajó.

Egy újabb este, újabb kikötő, újabb fura, nagy, szőrös állat… – de amúgy cuki volt…

Én az óriáspatkányra tippeltem – kb 40-50 centi volt, farok nélkül.

Kicsit később megtudtuk, hogy nutria és három van belőle a kikötőben. 🙂

Összetűzésbe keveredtek egy hattyúval…

És találtunk egy ikertesót is. 🙂

De a mi ÖregHölgyünk azért szebb. 🙂

És ismét egy gyönyörű este.

Sok-sok hattyúval, kacsával – óriáspatkánnyal. 🙂

Másnap elhagyva a nagyvárosokat megjelentek a hegyek, a tetejükön pedig várak. 🙂

Nem tudom említettem-e már, de a várakat is imádom. 🙂

Néha vezettem is, hogy a kapitány is tudjon pihenni. 🙂

 

Egész más érzés volt, mint az odaúton 205-tel száguldani a német autópályán – bár a Kedvesem akkor is ugyanilyen nyugodtan pihent mellettem. 🙂
Általában 5-7 km/órás sebességgel mentünk, ami így leírva elég kevésnek tűnhet, de a folyó sodrása, az egyfolytában minket előző vagy szembe jövő uszályok miatt mégis figyelni kell, hogy ne összevissza kóvályogjunk a folyón.
A legnagyobb hullámzást a motorcsónakok csinálják, ezek elég jól meg tudják ringatni a kishajónkat.
(Bár közel sem annyira, mint az elején átélt vihar… 🙂 )

Hegy. Vár.

Zöld bástya.

A víz is zöld volt itt.

De tényleg zöld!!! 🙂

Tetszenek ezek a kisvárosi épületek is.

Meg persze a felhők is. 🙂
Említettem, hogy egyik éjjel nem tudtunk aludni, mert beáztunk?
Először a combomnál éreztem, hogy átázott a hálózsák, ekkor még kicsit odébb csúsztam, és törölközőt tettünk oda. Aztán a lábfejünkre csöpögött a víz – kicsit feljebb húztuk a lábunkat, de a harmadik ébredésnél az arcunkba kaptuk a vízcseppeket és már nem volt hova húzódnunk, így el kellett fordulnunk az “ágyon”…
Ez nem tűnik túl bonyolultnak – egy kilencven fokos forduló – csak hogy a fekvőhelyünk a hajó orrában van – és keresztben szoktunk feküdni, ugyanis ha bedugjuk a lábunkat a hajó elejébe, akkor lelóg a fejünk (a fejünket nem tudjuk oda rakni, hogy a lábunk lógjon le, mert ott már nem csak szűk a hely, hanem alacsony is egy polc miatt). Nos, mivel nem volt más választási lehetőségünk, így próbáltunk aludni, közben pedig a csöpögő helyekre törölközőket rögzítettünk. 🙂
Sajnos, fotót nem készítettünk – majd legközelebb! 🙂

De azért még mindig szeretem a felhőket! 🙂

Ez a visszatükröződő ég csodaszép volt élőben is. 🙂

Egy Koblenz melletti kisvárosban – Lahnsteinben – éjszakáztunk, egy nagyon aranyos, kicsi kikötőben.

A kikötőmester nagyon kedves és segítőkész volt – ez leginkább másnap derült ki, amikor a hajó ismét nem akart indulni.

Gyertyacsere, közben valami füstölt is – egy biztosíték szállt el, persze sehol nem lehet ilyet kapni…

Egy vacsi még valahol – miután leégett az arcom… 🙂

A Neptun sali – isteni volt, Kedvesem pedig steaket evett. 🙂

Mivel aznap már nem tudtunk indulni – délután még egy szerelő is segített valamit kiokoskodni, hogy hogyan tudunk mégis továbbmenni majd – úgy döntöttünk elmegyünk a Nijmegenben hagyott kocsiért.

Arra nem számítottunk, hogy az egyébként is 4 órás út még másfél órával hosszabb lesz, mert ennyit késik az egyik vonat.
Nijmegenben még éppen elértük az utolsó buszjáratot, ami a P+R-hez ment, ahol az autót hagytuk.
Innen már “csak” 250 km volt a visszaút autóval… 🙂

A kép a vonatról készült, megint gyönyörűség volt az égen. 🙂

Másnap ideiglenes megoldással végül el tudtunk indulni. Mivel tudtuk, hogy csak egy napunk van hajózni, ez is jó megoldásnak tűnt – nem is volt semmi gond. 🙂 A legközelebbi utat, a biztosíték beszerzésével kezdjük majd. 🙂

 

Addig még hátravolt néhány vár…,

néhány hegy,

…és egy realisztikus szobor az egyik vendéglőnél. 🙂

A következő szakasz StGoar-tól indul majd – egy kis utunk még van a Rajnán, aztán a jóval szelídebb és gyönyörű tájakon kanyargó Majna lesz az ideiglenes otthonunk. 🙂

A harmadik szakaszon megtett út térképe:

Köszönöm a figyelmét mindenkinek, aki végignézte, végigolvasta ezt a bejegyzést is, a következő hajózásról várhatóan csak ősszel fogok majd írni. 🙂
Addig is csodás napot mindenkinek! 🙂

 

 

 

 

Hollandiai hajókázás II.

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Az első Hollandiai bejegyzésem folytatása következik most, mert Kedvesem vadiúj, 130 éves szerelmével kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy elég fitt még ahhoz, hogy ne kettő-négy-hat-nyolc keréken guruljon haza, hanem saját lábon, azaz vízen tegye meg a Magyarországra vezető utat.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy nagyjából három hét alatt lehet hazahajókázni, de azt már akkor tudtuk, hogy egyben nem lesz ennyi időnk, csak több részletben tudjuk megoldani a hajó hazahozatalát. Az első hajózós héten már látni lehetett, hogy több mint három hétre lesz szükségünk, a hajóhoz és a folyókhoz is alkalmazkodva, lényegesen rugalmasabban kell kezelnünk az időpontokat és az útitervet.  5-8 hetente, ahogy el tudunk szabadulni, 8-10 napot rászánva egy – egy etapra, remélhetőleg őszre már a Tiszán lesz a hajó.

 

Az első részlet – amiről ebben a régebbi bejegyzésben írok – elég rövidre sikerült, már ami a kilométereket illeti.
De már akkor megszerettük az ÖregHölgyet, és tapasztaltuk, hogy lelke van. 🙂

 

A mostani bejegyzés utunk második szakaszáráról szól, ami úgy kezdődött, hogy a meghibásodott váltót ki kellett cserélni… – ezt már előre tudtuk, és nagy szerencsével itthon, Magyarországon kaptunk is egy használt váltót, ami majdnem teljesen ugyanolyan volt, mint, ami a hajóban volt. 🙂

A szereléshez a bátyám segítségét kértük – mivel kint Bruinisse-ben azt mondták, hogy nem tudják vállalni egy ilyen öreg motor szerelését. Ez egy kicsit érzékenyen érintett, mivel a motorral egyidős vagyok. 🙂

A vártnál gyorsabb motorcsere, a hajó vízre helyezése – zuhogó esőben, egy nagy távirányítós izével: 🙂

Milyen klassz lehet, ha valakinek ilyen játékos munkája van, és még szereti is! 🙂

…és így engedték vízre… 🙂
Aznap sajnos az eső és a késői idő megakadályozta, hogy hajózzunk, de másnap már elindultunk. 🙂

Előtte viszont a bátyámat még el kellett vinnünk Rotterdamba, hogy hazarepülhessen, és ha már ott voltunk körül is néztünk. 🙂

Láttunk egy óriási nagy tengerjárót:

 

Ettünk egy török étteremben, ahol ilyen szép lámpák lógtak mindenhol:

 

 

Aztán ketten visszamentünk Bruinisse-be, ez a kagyló megtetszett útközben. 🙂

 

És a már előző ottlétünk alatt megismert kedves kis étteremben vacsiztunk is egy jót… 🙂

 

 

 

 

Kicsit visszaugorva Rotterdamhoz: megnéztük a ferde kockaházakat is, sajnos belülről nem lehetett, mert későn értünk a városba – de állítólag van egy lakás, vagy helyiség, amit meg lehet nézni, ha jókor érkezik az ember. 🙂

 

 

 

 

Egy nagy, érdekes kocka izé – hasonlókat Kölnben is látunk majd, csak ekkor ezt még nem tudtuk. 🙂

 

 

Hollandiában szerintem minden ferde, ez a templom is, amit Willemstadtban találtunk. 🙂

 

De nem csak egy fala, hanem mindegyik. 🙂

 

Ebben a helyes kisvárosban láttuk ezt a szép épületet, itt is rendezettek voltak a kertek, a parkok.

 

 

Maga a település egyébként teknős alakú szigetecske – itt található légifelvétel is róla.

 

Forrás: http://bovensluis.nl/omgeving-willemstad/index.html

 

A következő képek az útközbeni hangulatot kívánják érzékeltetni – nagyon békés, nyugodt utunk volt (a szerelésekről most nem írok 🙂 ).

 

 

Kicsit felhős éggel, nem szikrázó napsütéssel, de azért nagyon hideg sem volt, még éjszaka sem.

 

 

 

 

Néha muszáj volt egy-egy fát lefotóznom, mert annyira különleges hangulatot árasztott a táj.

 

Azon a szakaszon csak egy-egy híd törte meg a vidék természetességét, és hoztak némi változatosságot is – én szeretem a hidakat… 🙂

 

 

…és még egy fa. 🙂

 

 

A következő alvóhelyünk Heusden volt, egy szintén vízzel körbevett, régen erődként szolgáló városka.

Forrás: https://www.hbtheusden.nl/why-to-visit-heusden

 

 

 

 

Ágyúkkal,

 

meg egy helyes lépcsővel, ami a belső kikötőhöz vezetett. 🙂

 

A belső kikötőtől nem messze egy Hollandiára nagyon jellemző szélmalom is állt.

 

A sör nem volt a legfinomabb…,

 

de az étel igen. 🙂

 

Fura ló…,

 

még furább, de vicces ablakdísz… 🙂

 

Aztán másnap indulás tovább.

 

 

Újabb zsilipelések, már kezdtünk nagyon rutinosak lenni benne… 🙂

 

 

…és újra csak a békés természet.

 

 

Madarakkal,

 

 

távoli templomokkal,

 

újabb madarakkal – ezeket a homokos madárpihenőket eleveztem birdbeachnek magamban. 🙂

 

 

Zsilipbe be,

 

kikötve bent,

 

Zsilipből ki, egy nagy uszály után – úgy megkavarta nekünk a vizet, hogy alig lehetett egyenesben tartani a hajót. 🙂

 

 

Aztán már a Waal folyón Nijmegen felé.
Európa egyik legforgalmasabb helye – nagy rakodó kikötőkkel, nagy hajóforgalommal.

 

 

 

A fák felett egy fekete pontként egy légballon látható – no meg az, hogy nem volt túl jó idő, és a nap is lemenőben volt…

Erről a folyóról tudni kell, hogy nagyon erős a sodrása, és mi sodrással szemben haladtunk. A váltó, amire ki lett cserélve az eredeti, mint említettem “majdnem” ugyanolyan volt, mint az előző.

Ennek a “majdnem”-nek itt láttuk először hátrányát, mert itt számított először az, hogy mennyivel bír menni a kishajónk. Elég fura érzés, amikor kacsák előzik meg az embert, és elvileg már csak három híd (Nijmegenen belül) és ott leszünk a kikötőben, ahol remélhetőleg alhatunk is (az első, amit a város elején találtunk sajnos csak ipari kikötő volt, pedig már kezdett sötétedni, így örültünk volna, ha már kiköthetünk valahol aznapra).

 

Próbáltam minden vészjósló gondolatom ellenére felfedezni a pillanat szépségét – szeretem, amikor ennyire sokszínű az ég. 🙂

 

Aztán megérkeztünk végre a kikötőbe, ami ugyan nem volt nagy, de végre  véget ért a lassú menetelésünk. 🙂

Másnap döntöttünk úgy, hogy nem megyünk tovább hajóval, inkább majd a következő alkalommal, az eredeti váltót megjavítva visszacseréljük, és így egy valamivel erősebb, gyorsabb hajóval vágunk neki a Rajnának, ami a Waal után következik majd.

A sok nagy lakóhajó között eltörpül a mi kis ÖregHölgyünk a maga kilenc méterével, de reméltük, hogy jó helyen hagyjuk, és épségben látjuk majd viszont egy bő hónap múlva. 🙂

 

A kikötőben kedves kiskacsákat is láttunk, etettünk – talán már megnőnek mire visszatérünk ide újra. 🙂

 

 

Próbáltam egy képet csinálni az első és a második utazásunkról is, ami térképen is megmutatja, hogy merre járunk – sajnos nem sikerült a legjobban, de azért megmutatom (rákattintva lehet látni a részleteket is). 🙂

 

Ez az első – nagyon rövid utazásunk:

Kamperlandból – Bruinisse-ig

 

Ez pedig a második – pirossal bekarikázva, ahol otthagytuk a hajót (és Willemstadt, ahol aludtunk).

 Bruinisse – Nijmegen

 

 

Nemsokára a harmadik résszel is jelentkezem, mert nem rég értünk haza, és még frissiben szeretném megírni, nem úgy elmaradva, mint ezzel a szakasszal. 🙂

 

Addig is: csodás napot mindenkinek! 🙂

 

 

 

 

 

 

 

Szülők Napja

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

 

Elgondolkodtam, hogy mit jelent nekem, hogy szülő vagyok.
Próbálom nem csöpögősen leírni, de a legelső, ami eszembe jut az az, hogy mennyire szeretem a gyerekszemeket.
Amikor olyan hihetetlen tisztasággal, belülről fakadó csodával tekintenek mindenre.
Mint, ahogyan a nap süt.
Felmelegítenek ezek a pillantások. Ha rám néznek így, akkor egészen a szívem mélyén érzem, hogy valami megérint, kinyit, és nem lehet szomorkodni, nem lehet magányt érezni.
Összetartozást lehet érezni és varázslatot.
Emlékszem legelső gyerkőcöm születésekor nem éreztem azt a fennkölt állapotot, amiről az anyák beszéltek, amikor megfoghatták az újszülött gyermeküket. Azt hittem, valami baj van velem, amiért még csak fáradtságot éreztem, meg az afeletti örömöt, hogy végre vége a szülésnek.
Aztán eltelt 1-2 nap és ott feküdt mellettem a kis csomagom, éppen aludt szoptatások között…, néztem a békés és nyugodt arcát, és akkor belülről elemi erővel tört fel bennem a szeretet. A szemem megtelt könnyel, és csak néztem, csak néztem, és nem tudtam betelni azzal a kicsi lénnyel, aki nemrég még a pocakomban volt. Nem kellett semmit tennie azért, hogy szeressem. Csak elöntött valami hatalmas meleg szeretet. Nem volt sem idő, sem tér, csak lebegtem ebben boldogságban.
És bármikor , amikor a szemükbe nézek, akkor ugyanabba az időtlen végtelenségbe kerülök. Nehéz szavakkal leírni; meleg, lágy, biztonságos harmónia vesz ilyenkor körül.
Megáll az idő.
Ezt kaptam én a szülőségtől – ezért éri meg.
Mert általuk tudom, hogy mindig, mindenhol, mindenkiben ott van a csoda, csak attól függ, tudunk-e még a szívünkkel nézni.