Esküvő

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

Már majdnem 5 hónap eltelt az esküvő óta, de azt gondolom, jobb későn csinálni egy blogbejegyzést erről az eseményről, mint egyáltalán nem írni róla.

Azzal kezdeném, hogy először a gyűrűket választottuk ki, és meg is kerestük azt az ékszerészt – Karl ékszer – , aki megcsinálta nekünk ilyen szépre! 🙂

aztán helyszínt kerestünk…, és találtunk is:
Szegeden a Tisza River Rendezvényhajót választottuk, mert fontos volt, hogy víz közelében legyen – Kedvesem hajózás és víz szeretete miatt.

 

Jajaja, neeem…

Először a ruhám volt meg! 🙂
Nem szerettem volna habos-babos fehéret, mert úgy gondoltam, nem illene hozzám, de tudtam, hogy valami különlegeset szeretnék ezen a napon felvenni.
Már réges rég (Hollandiában a hajóutunk során) beleszerettem ennek a tervezőnek a ruháiba (Michal Negrin), és úgy gondoltam, hogy szeretnék az esküvőmön az ő csodáinak egyikében tündökölni.
Amikor a Párom meglátott benne (az esküvői szertartás előtt kb fél órával), a szemeiből áradt a csodálat – szerintem direkt csinálta, hogy biztosan csodásnak érezzem magam, és ne izguljak. 🙂
Abból sejtem, hogy mások szerint is jó választás volt, hogy olyan emberek dicsérték meg a ruhát, akik egyébként nem foglalkoznak ilyen “nőcis” dolgokkal. 🙂

 

Csak ezután jött a gyűrű, aztán a helyszín, aztán FÉRJEM (még nem volt nekem ilyenem, ezért még nem szoktam ám meg, azért is írom nagybetűvel 🙂 ) öltönye.

Ami Erikának, a Szeged Árkádban lévő Bonanza Szalon tulajdonosának köszönhetően tökéletesen illet hozzám, és a Páromra is! 🙂
Erikáról annyit még, hogy nagyon figyelmes és kedves, mindenben a vevőire gondoló igazi tulajdonos-eladó, aki már a második látogatásunkkor tudta a nevünket és az esküvőnk dátumát is. 🙂

Aztán a dekoráció – kicsit macerás volt, mert ragaszkodtunk a fekete asztalterítőkhöz (ha valakinek szüksége van rá, keressen üzenetben 🙂 ), és köszönőajándék kitalálása, ami miatt a végén izgultunk kicsit, hogy lesz-e mit adnunk a felnőtt vendégeinknek, mivel elsőre a nyomdánál becsúszott egy “kis” baki.)

 

Az étel nekem nem volt fontos, de mivel tisztában vagyok azzal, hogy ezzel kb egyedül vagyok, ezért azt is finomra intéztük. (Gondolom, mert nem sokat ettem, hogy néztem volna ki, ha moccanni sem bírok? 🙂 )
A műsorról majd kicsit később részletesen írok majd, most jöjjenek a képek! 🙂

A szertartást is a hajón tartottuk, így nem kellett ide-oda vonulgatnia a násznépnek – no meg, nekünk sem. 🙂

Elmondtuk az utolsó hónap alatt többször átírt beszédünket egymásnak.

 

 

Aztán táncoltunk egy tangót – saját koerográfia, minden reggel gyakoroltunk, hogy biztosan flottul menjen.
Nem ment – én sokat hibáztam, de mivel ezt nagyon határozottan tettem, nem nagyon lehetett észrevenni, legfeljebb a Párom arcán, mert őt kicsit megzavartam. 🙂 De remélhetőleg a vendégek jól szórakoztak. 🙂

 

Egy swing valamivel később, nehogy “leüljön” a buli!
Ez már igazi örömtánc volt, imádom a swing zenét, mert tele van élettel és vidámsággal! 🙂

 

A tortánkat a Kati cukrászdában készítették, köszönet érte Popeynek és a többi segédkezőnek!

Éjfél után, amikor már eléggé sötét volt, elővettem színes szárnyaimat – és a fények játékát adtam a vendégeknek mielőtt óriási táncolásba fogtam volna – szárnyak nélkül. 🙂

Ígértem, hogy a műsorról is írok majd – az egyik részét mi szolgáltattuk a tangóval, a swinggel és a világítós szárnyammal, a másik felét pedig a vendégek jóvoltából csodálhattuk meg. Ugyanis azt kértük, hogy nászajándékként egy produkciót (ének, vers, tánc, bármi…), vagy saját kézzel készített ajándékot adjanak nekünk. Mivel nem kérdeztem meg a vendégeket, hogy beleegyeznének-e, hogy felrakjam a képeket netre, ezért csak megemlítem, hogy a családtagjaink és a barátaink előadásában volt közös éneklés, közös bölcselkedés, énekes-gitáros előadás, egy próza szösszenet, egy burlesque show. (Ez utóbbiban tizedrészben benne volt a kezem. Illetve a lábam is. 🙂 )

 

Mindent összevetve nagyon jól éreztük magunkat, nagyrész ilyen visszajelzések jöttek másoktól is! 🙂
Aki másképp gondol vissza, bölcsen hallgat. 🙂

Azt hiszem, nem nagyon van olyasmi, amit másképp csinálnék, ha újrakezdeném – bár, hogy őszinte legyek a hajnalban látott sünire, amit a legkisebb fiam megemlített másnap, nem emlékszem kristálytisztán! 🙂

Február – Anyagi fejlődés

posted in: Blog, Napi segítségek | 0

A boldogságnaptár eheti feladata:

“Megvizsgálom, miben szenvedek hiányt anyagi téren, és írok egy listát arról, mivel szeretném könnyebbé tenni az életemet.”

Ez a feladat lehet egy habkönnyű álmodozás, vágyakról, lottóötösről – ez is nagyon fel tudja tölteni minket, ha elég részletesen képzelődünk. 
Vagy lehet, egy alapos, részletes listakészítés arról, hogy egy-két hónapon belül, vagy egy év alatt milyen anyagi természetű célokat tűzünk ki.

Ha a cél adott, akkor lehet terveket kovácsolni! 
Megvizsgálni, hogy mit tudunk tenni azért, hogy ezek a tervek megvalósuljanak. Milyen lehetőségek, milyen utak vezetnek a céljainkhoz?

Én ebben a hónapban azt a feladatot adtam a gyerkőceimnek, hogy képzeletben költsenek el egy bizonyos összeget, és legyen valamiféle nyoma is annak, hogy mire költenék, azaz vagy írják le, vagy prospektusokból vágják ki a vágyott dolgot.
Ezzel kétféle dolgot is elérek: egyrészt pontos képem lesz arról, hogy mire vágynak, másrészt tudatosan végig kell gondolniuk azt, hogy mit szeretnének.
Elég nagy összeget adtam meg ahhoz, hogy bármilyen “gyerekvágy” teljesülhessen, de elég kicsit ahhoz, hogy ne csodapalotára vagy szuperkocsira akarják költeni, amikkel egyébként még úgysem tudnának mit kezdeni. 

Jó néha komolyan elgondolkodni azon, hogy a vágyott dolgok valóban boldogabbá tennének-e minket.
Néha rájövünk, hogy nem is a legfelső polcon lévő dolgoktól lennénk boldogabbak, elég lenne egy sámli, vagy egy szék, hogy a következő polcot elérjük. 
Egy sámli vagy egy szék pedig talán akad is körülöttünk, csak nyitott szemmel kell körbenéznünk. 

Ólszál Gömböcke

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Valamivel több, mint 5 hónappal ezelőtt Kedvesem megkérdezte, hogy hozzá mennék-e feleségül… – ennek a teljes története is megérne egy bejegyzést, de most az aktuális helyzetet írtam le, egyszer lehet, hogy majd pótolom a kezdeteket is. 🙂

 

 

 

Házasság

 

Szeretés van.

Elhatározás van.

 

Mert jó lenne egybe tartozni.

Kifelé, másfelé is vállalva.

Persze, megerősítés is – magunknak, egymásnak.

Az eféle bizonytalan hangulatlelkeknek, mint én, nem kevés feladat van ebben…

Elfogadni, hogy valami olyasmiről kell döntenünk, amiről nem tudunk semmi biztosat.

Az ígéret, szép szó…

 

Hogyan, mit lehet ebben a helyzetben felelősségteljesen ígérni?

Úgy, hogy azt érezhessem, hogy tisztességes vagyok, vagyis mindent meg fogok tenni, hogy örökké/sírig (kinek-kinek hite szerint – de jó lenne tudni, hogy ÉN hogyan gondolom és Ő hogyan gondolja…)

…szóval, hogy együtt. A világ ellen. Talán önmagam ellen. Talán ellene…?

 

Ígérhetem-e, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ha ő vagy én másfelé menne, visszatartsam, megakadályozzam?

Nem az egész életfelfogásommal ellentétes-e ez?

Szóval, mit is ígérhetek meg neki?

 

Mindent meg fogok tenni…

Többet, mint eddig – mert eddig mással, kevésnek bizonyult, ami tőlem telt.

Nem is ígértem még senkinek.



Hivatal

 

Másodszor. Mert elsőre nem volt nálunk minden szükséges irat. Akkor egy órát vártunk, most többen vannak előttünk, Kedvesem nem is érti, mit keres itt ennyi ember. Ennyien születnek? Meg házasodnak? Meg…, mit lehet itt még intézni? Megegyezünk, hogy a sok várakozó valószínűleg a mi bosszantásunkra ücsörög itt, amúgy semmi dolguk nem lenne az ügyintézőkkel. Lazán átsiklunk a tény felett, hogy mi is töltöttünk már itt feleslegesen időt, saját hibából (ha a tájékozatlanságot annak vesszük – igen). A proaktivitás bizonyára feleennyire csökkentené a várakozási időt, de hát…, emberek vagyunk, hibázunk…

Végre bejutunk, kiderül, hogy egy irat megint hiányzik – mea culpa – de nem nagy gond, az ügyintéző rugalmasan kezeli, Kedvesem pedig próbálja előszedni a telefonjáról a lefotózott iratomat. Ennek a segítőkészségnek köszönhetően nem is hallja a kérdést, amit feltesz nekünk az ügyintéző hölgy:

 

– Házasságkötés után milyen nevet viselnek majd?

Én tanácstalanul nézegetem a lábam, majd Kedvesem feje búbját, amint még mindig a telefonját bűvöli.

 

– Drágám, tudnál figyelni a Hölgy kérdésére egy kicsit? – búgom a lehető legszelídebb hangon.

(Beszéltünk már erről, de nem akarom én kimondani a döntést, amit szerintem még nem határoztunk el teljesen véglegesen. Mert jól esik, hogy Kedvesem így gondolkodik, és egyet is értek vele, de némileg provokatívnak is érzem ismerőseink konzervatívabb része felé, a polgárpukkasztás pedig sosem célom. Más kérdés, hogy e célommal ellentétben, sokszor “fura” mások számára az általam “normális”-nak vélt gondolkodásmód.)

Kedvesem felnéz a telefonjáról, a Hölgy újra felteszi a kérdést.

 

– Szűcs-Trömböczki, mindketten felvesszük egymás nevét. – mondja most már határozottan.

 

Érdekes, hogy milyen egyértelmű és gyors választ tud adni, főként ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen belefelejtkezett a nyomogatásba.

A következő kérdésnél azonban mindketten újra lefagyunk, más-más okokból.

 

– A házasságból születendő gyermekek neve mi legyen majd?

 

Üres csend a válasz.

Üres, mert erről tényleg nem beszéltünk, bár a gyerek szóba került lehetőségként, ha jönni akar jöjjön, de nem gyermeknemzési céllal házasodunk össze. Üres, mert fogalmunk sem volt, hogy ezt a kérdést felteszik itt nekünk, vagy, hogy egyáltalán van választási lehetőségünk.

Az én csendem még arról is szólt, hogy talán az teljesen természetes Kedvesemnek, hogy kölcsönösen felvesszük egymás nevét, de ha gyerekünk lesz, akkor talán szeretné, ha az Ő eredeti, születési nevét viselné.

Később megtudtam, hogy az ő csendje pedig azért volt, mert a keresztnévre gondolt – és elég különösnek érezte, hogy most kell eldönteni. Ráadásul fiú és lány név is kell, ugyebár, mert hát ki tudja… Mivel két fiát hívják Lászlónak, most is ez volt az első ötlete, de valami halványan rémlett neki az e kérdésben eltérő véleményünkről, tehát azon kezdett töprengeni, hogy vajon az itt mondott név megváltoztatható-e.

Végül én törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet – nem akartam még tovább tetézni bűneinket: nem hoztuk a kellő iratokat, Kedvesem telefont nyomogat, láthatólag nem beszéltük meg ezt az egész dolgot elég részletesen, tehát külső szemlélő számára egyetlen oka lehet a házasságkötésünknek: nyilván terhes vagyok, ennek ellenére, még a gyerek nevét sem tudjuk, csak hallgatunk, mint a sült hal.

 

– Ugyana… – kezdtem mondani, ekkor Kedvesem is csatlakozott, és együtt fejeztük be a mondatot:

-…az, mint a mienk, Szűcs-Trömböczki.

 

 

Szerelem

 

Este az ágyban beszélgetve derült fény az összes részletre, aminek nagyrésze csak a fejünkben zajlott. Végül gyerek néven viccelődve – miután kizártam azt, hogy a nem-tervezett-de-ha-jön-marad-is-örömmel-fogadjuk gyermeket nem hívhatják ugyanúgy, mint az apukáját – megegyeztünk, hogy mindketten a Szűcs-Trömböczki Ólszál Gömböcke (a László fordítva, elég egzotikusan hangzik, a második pedig illik a Trömböczkihez és cuki is) névre szavazunk. Így most már az ügyintéző hölgy minden kérdésére tudnánk válaszolni – késlekedés nélkül…, és vinném a lakcímkártyámat is.

 

 

Hajókázás IV./3 – Németországból Magyarországra

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Az utolsó részlet következik, azon elszántak részére, akik még kitartanak velünk az úton! 🙂
Mielőtt tovább mutatnám az úton készült képeket, megragadom az alkalmat, hogy leírjam, hogy Öreg Hölgyünknél nem találtam Magyarországon idősebb hajót (se vitorlást, se motoros hajót) az egész interneten! 🙂
Ez így szerintem még tovább növeli annak az értéket, vagy; érdekességét, hogy Hollandiából haza hajóztunk vele Magyarországra

 

Egy kikötő festői háttérrel – még mindig egyben, és egyre közelebb… 🙂

 

Várak, házak, hegyek.

 

Jól mutattak a parton a sokféle zöld, sárga, vöröses majdnem egyenfák. 🙂

 

Ezt is megismerem! Ez már Bécs. A Dunán úszó iskola – a hátsó nagy hodály része a tornaterem! 🙂

 

Most legalább nem vagyok bajban a városnévvel. Még mindig Bécs. 🙂

 

Két fura épület – még mindig Bécs.

 

Egy színes, graffitis izé – kikötni nem nagyon lehetett volna. 🙂

 

A bécsi Hilton hotel. Itt éjszakáztunk. (Na jó, a mellette lévő kikötőben, de a kikötő árán érződött, hogy közel vagyunk. 🙂 )

 

Szeretem, hogy a folyóról mást látunk, mint a parton sétálva… 🙂 Majdnem olyan, mintha levegőből néznénk az épületeket – ez is egy másik perspektíva. 🙂

 

A bécsi Dunaparton végig kis halászhajók álltak, nagyon hangulatosak voltak! 🙂

 

Megint egy esti gyönyörűség… 🙂 Ilyenkor érzem, hogy az egész világ csodálatos!

 

Egy szikla – írtam már hogy a sziklákat is szeretem? 🙂

 

Kedvesem szerint az egész út legunalmasabb része a Duna csatorna – Gabcsikovo tó. Lassú, széles, hosszú, két betonfal között vezet a hajóút.

 

A végefelé már így is ment a zsilipelés. 🙂 Viszont eszembe jutott, hogy majdnem kihagytam, az utolsó kalandunk leírását. Bécsből indulva, közel voltunk egy zsiliphez, ekkor már profin ment minden – VHF rádión bejelentkeztünk, mondták, hogy jön egy nagy hajó, utána mehetünk mi is a zsilipbe. Aztán láttuk is a duplaszéles uszályt közeledni, nem kellett sokat várni rá… – a zsilipkezelő szólt is neki rádión, hogy lassítson. Akkor még nem tudtuk, hogy ez számunkra mekkora jelentőséggel bír. Amikor elhaladt mellettünk, láttuk, hogy jó nagy hullámokat csinál, aztán amikor elindultunk utána a zsilip felé, akkor jöttünk rá, hogy miért is szóltak neki, hogy lassabban menjen… A folyó ezen szakaszán mindkét oldalon betonfal volt, és ezek egyáltalán nem nyelték el a hullámokat, kishajónkról nézve úgy tűnt, mintha csak erősödnének az uszály által keltett hullámok, amikor visszacsapódtak a partfalról. Amikor beértünk a zsilipbe, megpróbáltunk kikötni, de lehetetlenségnek tűnt elég közel menni a zsilip falához, mert a hullámzástól teljesen irányíthatatlan volt a hajó. Többször 45 fokban megdőlt az Öreg Hölgy, bent minden a földre esett, a navigációt tartalmazó tablet is kiesett a tartójából, a székem is eldőlt. Ezalatt én kint álltam a hajó oldalán, és erősen kapaszkodtam, hiszen a lábam bármikor megcsúszhatott volna a dülöngélő hajón. Örültem amikor Kedvesem végül úgy döntött, hogy átmegyünk a másik oldalra, mert nem éreztem biztonságosnak a hánykolódást. A Párom úgy látta, hogy a másik oldalon kevésbé hullámzik már, és végül sikerült is kikötni… – talán most már tényleg tudunk zsilipelni, a váratlan helyzeteket is megoldottuk. 🙂

 

Utolsó zsilipelés – összesen 76 zsilipen keltünk át Kamperland óta. 🙂

 

Visszafelé is lefotóztam az utolsó zsilipet – már annyira hozzászoktam a zsilipezéshez, hogy úgy éreztem biztosan hiányozni fog. 🙂

 

A hazafelé vezető út utolsó estéjén is csodás volt körbenézni! 🙂

 

..és a naplementét is érdemes volt megnézni újra! 🙂

 

Utolsó nap, utolsó délelőttje; Esztergom, a folyóról.

 

Végül Kismaroson egy búcsúfotó az Öreg Hölgyről és gazdájáról. 🙂

 

Hajókázás IV./2 – Németországból Magyarországra

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Folytatom az utolsó, bő kéthetes hajókázásunk történetét – igyekszem sok képpel, kevés szöveggel tudósítani. 🙂

 

A duplatornyokat is kedvelem! 🙂

 

Meg a viharfelhőket és a szép őszi színeket is. 🙂

 

A németországi Valhalla gyönyörűen mutatott a folyóról nézve. 🙂

 

Duplaszivárvány

 

A kinyíló zsilipajtó mögül csodás látványt tárul elénk. csak úgy ragyog minden “odakint”.

 

A következő négy képet egy este, kb öt perc leforgása alatt készítettem, amikor megálltunk éjszakára a zsilip után. Hihetetlenül gyönyörű volt az egész ég! 🙂

 

Ez pedig másnap, egy zsilipben készült, jól látható, ahogy a víz bugyborékol felfelé a zsilipkapunál.

 

Laknilennejó kisház a hegyen. 🙂

 

Sötét hagymakupolák. 🙂

 

Megint egy csodás naplemente…

 

És egy ködös reggel.

 

Akadt egy kicsi száraz kenyerünk, így hát hattyúkat etettem “szabadidőmben”. 🙂

 

Ez már biztos Ausztria, ugyanis csak itt szóltak ránk a zsilipben, hogy legyen rajtunk mentőmellény… – kb annyi idősek, mint a hajónk, ezért csodajól álltak nekünk. 🙂

 

A színes házaknak nem tudok ellenállni… 🙂

 

Azmiaz? Sárga füst…

 

A kaland. Kedvesem korábban kel, kb egy kilométerre éjszakáztunk a zsiliptől, így amikor meglátta, hogy egy uszály épp a zsilip irányába tart, nekiiramodott és megpróbáltuk utolérni a zsilip előtt – ha nem sikerül kb másfél órányi várakozás várt volna ránk, míg újra kinyílik a zsilip. Az Öreg Hölgy azonban makrancoskodott – igazából csak fáradt volt – és leállt a motor hajtása a Duna kellős közepén. A sodrás vitt minket – én mit sem sejtően álmos szemekkel próbáltam kitalálni, mit is lehetne tenni.. Evező nincs, de felesleges is lenne próbálkozni a partra evezni egy ekkora hajóval… A sodrás visz… A zsilip mellett erőmű van… Valahogy ki kell jutnunk a partra. A legjobb lenne hajóval együtt. 🙂 Egy kis olaj a váltóba, csodák csodájára elkapja egy pillanatra a rükvercet. Ez már elég ahhoz, hogy valahogy a sziklákkal kirakott part felé sodródjunk tovább. “Normális” kikötésre nincs esélyünk, nincs hova kötelet akasztani nincs semmi, ami mellé a hajót sérülés nélkül oda lehetne kötni. Kedvesemmel jobb híján megfogunk egy fűzfa-bokor-szerű valamit, s végül neki sikerül is rákötnie a kötelünket. Kiugrom a partra – féltem a bokámat, mert a fekete kövek tetejét benőtte a fű, így ne látszik, hogy milyen talajra érkezem majd…, szerencsém van, puha. 🙂 A hajó közben fordulna fenékkel a sodrástól, de a kötél nem engedi – húzzuk az ágakat, látható, hogy nem fogja sokáig tartani a hajót a fűz. Másik kötéllel próbálom rögzíteni a hajót egy erősebb fához, közben Kedvesem felmászik a fűzre, de nem tudja eloldani a csomót, mert nagyon rászorította a hajó súlya. Végül a bicskájának a kb 4-5 centis minifűrészével elfűrészeli az ágat, így elszabadul a hajó, befordul a partra, én a másik kötéllel rögzítem rendesen. Huh… A veszélyen túl vagyunk… 🙂

 

Némi kreativitást még igényel annak megoldása, hogy hogyan ne verjék szét a hajó alját a sziklák, amik a part szélén vannak – találtam egy korhadt farönköt és azzal sikerült eléggé távol tartanom, így csak hullámzásnál kellett tartani a hajót. 🙂

 

Ezek után kezdődhetett a munka – váltócsere… Már nagy tapasztalattal rendelkezünk ez ügyben… – csörlő, szerelőkesztyű… 🙂

 

Én meg kihasználtam az időt és sétálni mentem, hogy megmozgassam magam. 🙂

 

..és szép virágokat fotóztam – ez úgy néz ki, mint egy krókusz, de az tavaszi virág… 🙂

 

Aztán folytattuk utunkat a ködös, borús időben…

 

Jó, jó. Lehet, hogy nem szép, de azért a kilátás király lehet onnan! 🙂

 

Híd…, ház… 🙂

 

Itt is el tudnék tölteni egy kis időt…

 

Egy kis pihenőt tartok megint a blogírásban, de nem sokára befejezem az út bemutatását! 🙂