Ólszál Gömböcke

posted in: Ágas-bogas boldogság, Blog | 0

Valamivel több, mint 5 hónappal ezelőtt Kedvesem megkérdezte, hogy hozzá mennék-e feleségül… – ennek a teljes története is megérne egy bejegyzést, de most az aktuális helyzetet írtam le, egyszer lehet, hogy majd pótolom a kezdeteket is. 🙂

 

 

 

Házasság

 

Szeretés van.

Elhatározás van.

 

Mert jó lenne egybe tartozni.

Kifelé, másfelé is vállalva.

Persze, megerősítés is – magunknak, egymásnak.

Az eféle bizonytalan hangulatlelkeknek, mint én, nem kevés feladat van ebben…

Elfogadni, hogy valami olyasmiről kell döntenünk, amiről nem tudunk semmi biztosat.

Az ígéret, szép szó…

 

Hogyan, mit lehet ebben a helyzetben felelősségteljesen ígérni?

Úgy, hogy azt érezhessem, hogy tisztességes vagyok, vagyis mindent meg fogok tenni, hogy örökké/sírig (kinek-kinek hite szerint – de jó lenne tudni, hogy ÉN hogyan gondolom és Ő hogyan gondolja…)

…szóval, hogy együtt. A világ ellen. Talán önmagam ellen. Talán ellene…?

 

Ígérhetem-e, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ha ő vagy én másfelé menne, visszatartsam, megakadályozzam?

Nem az egész életfelfogásommal ellentétes-e ez?

Szóval, mit is ígérhetek meg neki?

 

Mindent meg fogok tenni…

Többet, mint eddig – mert eddig mással, kevésnek bizonyult, ami tőlem telt.

Nem is ígértem még senkinek.



Hivatal

 

Másodszor. Mert elsőre nem volt nálunk minden szükséges irat. Akkor egy órát vártunk, most többen vannak előttünk, Kedvesem nem is érti, mit keres itt ennyi ember. Ennyien születnek? Meg házasodnak? Meg…, mit lehet itt még intézni? Megegyezünk, hogy a sok várakozó valószínűleg a mi bosszantásunkra ücsörög itt, amúgy semmi dolguk nem lenne az ügyintézőkkel. Lazán átsiklunk a tény felett, hogy mi is töltöttünk már itt feleslegesen időt, saját hibából (ha a tájékozatlanságot annak vesszük – igen). A proaktivitás bizonyára feleennyire csökkentené a várakozási időt, de hát…, emberek vagyunk, hibázunk…

Végre bejutunk, kiderül, hogy egy irat megint hiányzik – mea culpa – de nem nagy gond, az ügyintéző rugalmasan kezeli, Kedvesem pedig próbálja előszedni a telefonjáról a lefotózott iratomat. Ennek a segítőkészségnek köszönhetően nem is hallja a kérdést, amit feltesz nekünk az ügyintéző hölgy:

 

– Házasságkötés után milyen nevet viselnek majd?

Én tanácstalanul nézegetem a lábam, majd Kedvesem feje búbját, amint még mindig a telefonját bűvöli.

 

– Drágám, tudnál figyelni a Hölgy kérdésére egy kicsit? – búgom a lehető legszelídebb hangon.

(Beszéltünk már erről, de nem akarom én kimondani a döntést, amit szerintem még nem határoztunk el teljesen véglegesen. Mert jól esik, hogy Kedvesem így gondolkodik, és egyet is értek vele, de némileg provokatívnak is érzem ismerőseink konzervatívabb része felé, a polgárpukkasztás pedig sosem célom. Más kérdés, hogy e célommal ellentétben, sokszor “fura” mások számára az általam “normális”-nak vélt gondolkodásmód.)

Kedvesem felnéz a telefonjáról, a Hölgy újra felteszi a kérdést.

 

– Szűcs-Trömböczki, mindketten felvesszük egymás nevét. – mondja most már határozottan.

 

Érdekes, hogy milyen egyértelmű és gyors választ tud adni, főként ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen belefelejtkezett a nyomogatásba.

A következő kérdésnél azonban mindketten újra lefagyunk, más-más okokból.

 

– A házasságból születendő gyermekek neve mi legyen majd?

 

Üres csend a válasz.

Üres, mert erről tényleg nem beszéltünk, bár a gyerek szóba került lehetőségként, ha jönni akar jöjjön, de nem gyermeknemzési céllal házasodunk össze. Üres, mert fogalmunk sem volt, hogy ezt a kérdést felteszik itt nekünk, vagy, hogy egyáltalán van választási lehetőségünk.

Az én csendem még arról is szólt, hogy talán az teljesen természetes Kedvesemnek, hogy kölcsönösen felvesszük egymás nevét, de ha gyerekünk lesz, akkor talán szeretné, ha az Ő eredeti, születési nevét viselné.

Később megtudtam, hogy az ő csendje pedig azért volt, mert a keresztnévre gondolt – és elég különösnek érezte, hogy most kell eldönteni. Ráadásul fiú és lány név is kell, ugyebár, mert hát ki tudja… Mivel két fiát hívják Lászlónak, most is ez volt az első ötlete, de valami halványan rémlett neki az e kérdésben eltérő véleményünkről, tehát azon kezdett töprengeni, hogy vajon az itt mondott név megváltoztatható-e.

Végül én törtem meg az egyre kínosabbá váló csendet – nem akartam még tovább tetézni bűneinket: nem hoztuk a kellő iratokat, Kedvesem telefont nyomogat, láthatólag nem beszéltük meg ezt az egész dolgot elég részletesen, tehát külső szemlélő számára egyetlen oka lehet a házasságkötésünknek: nyilván terhes vagyok, ennek ellenére, még a gyerek nevét sem tudjuk, csak hallgatunk, mint a sült hal.

 

– Ugyana… – kezdtem mondani, ekkor Kedvesem is csatlakozott, és együtt fejeztük be a mondatot:

-…az, mint a mienk, Szűcs-Trömböczki.

 

 

Szerelem

 

Este az ágyban beszélgetve derült fény az összes részletre, aminek nagyrésze csak a fejünkben zajlott. Végül gyerek néven viccelődve – miután kizártam azt, hogy a nem-tervezett-de-ha-jön-marad-is-örömmel-fogadjuk gyermeket nem hívhatják ugyanúgy, mint az apukáját – megegyeztünk, hogy mindketten a Szűcs-Trömböczki Ólszál Gömböcke (a László fordítva, elég egzotikusan hangzik, a második pedig illik a Trömböczkihez és cuki is) névre szavazunk. Így most már az ügyintéző hölgy minden kérdésére tudnánk válaszolni – késlekedés nélkül…, és vinném a lakcímkártyámat is.

 

 

Thanks for rating this! Now tell the world how you feel - .
Hogy tetszett ez a bejegyzés?
  • Kevés információ
  • Hasznos volt
  • Nagyon betalált
  • Átlagos volt
  • Nem tetszett
  • Érdekes volt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük