Kórházas sztori, csak annak, aki kíváncsi rá :)

posted in: Ágas-bogas boldogság | 0

 

Avval fejeztem be az előző blogbejegyzést, hogy persze, én lettem beteg…
…akkor még nem tudtam, hogy mennyire.
Pár napig csak fájdogált a pisilés, meg később a hasam, nem tudtam elmenni orvoshoz, mert az egyik napon kaszkadőr-bemutatón kellett lennem, persze kihagyhattam volna, de szerettem volna bebizonyítani Gábornak, hogy az öt gyerkőc ellenére lehet rám számítani, meg egyébként sem vagyok orvoshoz rohangálós típus, gondoltam most is elég lesz a forró vízben ücsörgés – ez már többször bevált. Este azért elmentem az ügyeletre, ahol tekintve, hogy lázam nem volt, kaptam egy algopyrin injekciót, és hazaküldtek avval, hogy majd menjek el orvoshoz.
Másnap időm talán lett volna, de rendelés nem volt a közelben, csak abban a kórházban, amiről sok jót nem hallottam, így elhalasztottam keddig, hiszen lázam változatlanul nem volt, úgysem vettek volna komolyan, csak ránézésre felírnak valamit, valószínűleg antibiotikumot, ettől az elintézési módtól meg alapból rosszul vagyok, ha nincs nagy bajom, ki sem váltom. Másik lehetőség, hogy kicsit komolyabban akarják megvizsgálni, hogy mi is lehet a bajom oka, elküldik a pisimet tenyésztésre, annak az eredménye 1 hét múlva meg is jön (ha meg jön egyáltalán, mert a legnagyobbéra 3 hete várunk, még szerencse, hogy semmi baja), addigra vagy meggyógyulok, vagy…ugyanaz történik, ami történt: pénteken már kicsi hőemelkedéssel, meg a fájdalomcsillapítás miatt 2 algopyrinnel a szervezetemben elmentem egy 3 hete szervezett statiszta-baráti találkozóra, ahol nem is nagyon hitték el, hogy beteg vagyok, nem tudok látványosan szenvedni, amíg csak sejtem, hogy baj van, valószínűleg a gyerekek miatt is megszoktam, hogy ha beteg is vagyok, nem igazán szoktam mutatni.
Másnap teljesen jó állapotban ébredtem, de délutánra egyre rosszabbul lettem, végre megérkezett a láz. Azért végre, mert mégiscsak az immunrendszerem normális működését jelzi, szinte örültem.
De vasárnap hajnalban 41,5 fokra ébredni, az már nem annyira okés.
Elkezdtem remegni, egyre jobban, és attól meg is ijedtem, hogy bármennyire próbálok arra koncentrálni, hogy abbahagyjam: nem sikerült. A számba törölköző csücsköt tettem, hogy ne kocogjanak a fogaim, mert háromnegyed órán keresztül vacogtam. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna ennyire lázas. Az ügyelet telefonon közölte, hogy nem jönnek ki, a mentő dettó. Köszi magyar egészségügyi ellátás. Menjek be gyalog, remegve, 41,5 fokos lázzal. Kérdezték – telefonon – hogy mim fáj? Vazze, ki érzi, hogy mije fáj, amikor ennyire magas láza van, gyakorlatilag csak azt éreztem, hogy az izmaim fáradnak nagyon a remegéstől. A mentősök azt mondták, hogy hívjuk ki a ügyeletet, mondtuk már hívtuk, negatív. Azért próbáljuk meg újra…Másodszori telefonálásra, átadva a mentősök üzenetét, azt az ígéretet kaptuk, hogy 2-3 óra múlva kijönnek. Kb másfél óra alatt sikerült 39 körülire levinni a lázam, vizes lepedőbe csavarva feküdtem, fogalmam sincs hány algopyrinnel. Felhívtuk az ügyeletet, hogy : köszi, már ne jöjjenek, megmaradok.
Vasárnaptól-kedd délelőttig szinte egyfolytában 39 körüli lázzal – néha lement egy kicsit, 38,5-ig. Kedden irány a doki – várakozás, lázasan kb egy óra lett volna, de gyerekeim apukája segített, így volt sorszámunk, meg körülbelüli időpontunk. Doki: lecsesz, hogy miért nem mentem előbb orvoshoz, de előtte közli velem, hogy nem a vesém fáj, hanem „maradjunk a tényeknél: a háta”-m. Persze,nincs ráírva a homlokomra, hogy tanultam anatómiát, élettant (még szerettem is), meg jógáztam, meg a terhességek alatt is kedvenc szórakozásom volt kitalálni, hogy mi történik odabent, meg egyébként is eléggé foglalkoztat a mi van bennem, ha itt nyomom, mit nyomok? Szóval, mindezt nem tudhatja az orvos, de az elkövetkező hétben sokszor néztek rám furán, hitetlenül a dokik a kórházban, ha mondtam valamit – próbáltam leszokni a kommunikációról, de valahogy mindig azt hiszem, hogy ki lehet belőlük szedni valami értelmes, használható infót…, nem: nem hajlandóak foglalkozni semmivel, ha szerintük már minden rendben – azaz lement a lázam, nem fáj a vesém(upsz, bocs: a hátam).
Szóval kedden kórház, ahol felajánlották, hogy részt vehetek egy amerikai kísérletben – számomra cselesen „vizsgálatnak” hívják – „kettős vak”-ról akkor még szó sem volt, csak annyit kérdeztek, hogy vállalom-e, hogy 7 napig napi háromszor kapom az antibiotikumot vénásan. „b” verzió emlékeim szerint nem hangzott el, de ez nem annyira tűnt fel 39 fokos lázzal, alig állva a lábamon.
Engem vonzott az egy hét nihil, soha nem voltam még ennyit kórházban, s bár az orvosokat nem kedvelem – legalábbis keveset – a kórház alapvetően nem kelt bennem rossz érzést. 2-3 nap múlva már nem volt lázam, csak hőemelkedésem, viszont annyira fáradékony voltam, hogy jóval magasabbnak éreztem, amikor kiengedtek pár órára a lányom ovis ballagására, meg újabb két nap múlva is hazaugrottam kicsit, két adag között, de visszafelé már vártam, hogy befeküdjek az ágyikómba. A kórház egyébként elfogadható volt, bár két napig nem zuhanyoztam, mert eléggé taszított a zuhanyzó, no meg a branül a karomban sem volt túl kényelmes. A betegek egy kivételével változtak, voltak az elején izgalmas pillanatok, meg érdekesek, de akkor még túl beteg voltam, hogy bármi is zavarjon, ráadásul meghallgatva a szobában fekvőket, nekem kutya bajom sem volt, hozzájuk képest. Egy sima vesemedence gyulladással gyakorlatilag bent sem kellett volna lennem – ha a kísérlet nem írja elő a 8 óránkénti becsorgatást – az egyik éjjel 2-kor volt.
A nővérkék között akadt normális is, de volt, akit rövid úton tanácsoltam volna el, nem értem, miért szívatja avval magát is, hogy nem hisz nekem. Az egyik éjjel kirántottam a branült, de visszament a helyére látszólag legalábbis, én éreztem, hogy nem jó helyen van, szóltam is a nővérkének, mielőtt elkezdte folyatni az antibiotikumot, aztán amikor csepegett befelé, akkor is mondtam, hogy nagyon csíp, tökre nem ilyen volt eddig, ő meg mint aki jól végezte dolgát, elment. Max 2 perc múlva visszahívtam, mert látványosan elkezdett feldagadni a branül melletti részen a bőröm, tudni lehetett, hogy totál véna mellé megy a cucc. Erre még ő bosszankodott, hogy most át kell raknia – bosszúból visszatette oda, ahol előtte 2 napig volt, és totál be volt gyulladva az egész vénám már – azóta sem tudom, csak sejtem, hogy mitől: szerintem mellékhatásként az összes eremmel történt valami, amitől megkeményedtek, elvesztették rugalmasságukat, mert egyre jobban fájt a branülök helye, ráadásként még a lábamon a vádlimban lévő vénák is (ha jól érzem, csak a felszíniek, de nyilván az összes eremmel van valami, ami nem teljesen normális). Ez a mellékhatás még mindig tart, bár mintha javulna a helyzet, de nem nagyon merem terhelni a lábamat, mert nem akarok nagyobb bajt. A dokik mit mondanak erre: nem is hallott még ilyen mellékhatásról – pedig a kórházban már nyolcan is részt vettek ebben a kísérletben, azaz 4 kapták azt a szert, amit én – , van, hogy begyullad egy-egy véna, vagy kis fertőzés, de akkor csak egy helyen, nem az összes branül behelyezési ponton, vagy esetleg nem bírom a műanyag csövet, ami vagy 3 cm mélyen bent van az érben…
Ez lehetne magyarázat egy-két tünetemre, de arra nem, hogy egyre nehezebb volt berakni a branült, egyre jobban fájt, akkor is, ha teljesen új helyre tették (egy nővérkével tetettem át mindig, ő is érezte, hogy nehezebb betenni, el is hitte, hogy marhára fáj – cserébe én elhittem, hogy nem az ő hibája volt, hogy szétrobbant egy vénám, még mielőtt használatba került volna, simán a branültől). Ennyit az ereimről. 🙂
A másik mellékhatás sokkal érdekesebb, azóta sem tudtam utánanézni, az orvosok persze alapjáraton hülyének néztek érte: észrevettem, hogy nem érzem sem a hólyagom , sem a gyomrom feszülését…ez így talán furán hangzik, de ez avval járt, hogy sem az éhséget nem éreztem rendesen, sem azt, ha tele volt a gyomrom, sem azt ha pisilni kellett. Megtippelni sem tudtam, hogy mennyi lehet a hólyagomban. Bizonyos mennyiségű elfogyasztott innivaló után automatikusan mentem pisilni…:) Enni órára, meg adagra ettem. Olyan érzés volt enni, mintha megrágnám, lenyelném, és eltűnne a kaja valahol hátul a süllyesztőben. Étvágyam volt, ha sokáig nem ettem még a termelődő savat is éreztem egy kicsit, de azt, hogy üres a gyomrom, azt nem. Tök fura volt, mára már javult a dolog. 🙂 A pisilés dettó: ha sokáig nem mentem ki, akkor sem a feszülést éreztem, hanem azt amikor már a záró körgyűrű feszült, azaz akkor már pár percen belül el kellett menni, ráadásul fekve kisebb a nyomás a záróizomzaton, tehát felállásnál éreztem meg jobban. 🙂
Nem tudom, valaha, valaki tud-e ezzel az információval valamit kezdeni, de nekem biztos érdekes lesz visszaemlékezni, ha évek, vagy ahogy a memóriámat ismerem: hónapok múlva visszaolvasom majd ezt a bejegyzést. 🙂
A doki annyit mondott erre, ha nem kell pisilni, akkor ne menjek, ha nem vagyok éhes ne egyek. Anyukád…

A lelki háttér – merthogy ebben jobban hiszek: igen, rám fért már egy hét katatón bámulás, szép volt a függöny. Tényleg. A szemközti fal nem volt szép, de megnyugtató zöld színe volt.:)

Thanks for rating this! Now tell the world how you feel - .
Hogy tetszett ez a bejegyzés?
  • Kevés információ
  • Hasznos volt
  • Nagyon betalált
  • Átlagos volt
  • Nem tetszett
  • Érdekes volt

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

For security, use of Google's reCAPTCHA service is required which is subject to the Google Privacy Policy and Terms of Use.

I agree to these terms.